Washingtoni Cseresznyevirágok 2./III

Harmadik Fejezet: a háború után, Washington előtt

 

A Nagy Háború végével és Németország vereségével hirtelen, gyakorlatilag hónapok alatt, nagy fordulat állt be a világ tengerészeteinek egymáshoz viszonyított erő-egyensúlyában. Az eddigi ellenség, a német Síktengeri Hajóhad internálásra került és Scapa Flowban pihent (amig el nem süllyesztette magát 1919 júniusában). Európában tehát a Royal Navy megkérdőjelezhetetlenül a legerősebb tengeri erővé lépett elő. Azonban ez csak látszat győzelem volt. A csatahajó flotta és a csatacirkálók egy része is (kb. a teljes állomány 30%-ka) mindössze 305mm-es lövegekkel volt felfegyverezve, amelyek mind hatásos lőtávolságban, mind páncélátütő képességben, mind romboló erőben egy nagyságrenddel alulmaradtak a közvetlenül a háború előtt illetve alatt épült 343mm és 381mm-es lövegekkel felszerelt ún- super-dreadnoughtokhoz képest. Ezekre az egységekre hosszú távon nem számíthattak, főleg, hogy a legtöbb mérföldet pont ezek a hajók tették meg a háború alatt – éppen ezért kivétel nélkül nyugdíjazták is őket nem sokkal a konfliktus vége után. Ahogy az első két részben láthattuk, a megnövekedett lőtávnak (amelyet pont a nagyobb kaliberű lövegek segítettek elő), az egyre fejlődő tűzvezetésnek és a vízalatti fegyverek jelentette újkeletű fenyegetésnek okán ezen super-dreadnughtok is elavulófélben lévőnek számítottak. A DNC felismerte ez utóbbi jelentette fenyegetés komolyságát így legalább a HOOD-ot ellátták a megfelelő védelemmel (és a legmodernebb, R osztályú csatahajókat utólagosan felszerelték torpedóvédő dudorokkal). Páncélzat tekintetében a HOOD egyértelműen a többrétegű védelem és az ún. inkrementális páncélséma, azaz a sok, különböző vastagságú páncélzat nyújtotta védelem iskolájának csúcsát jelentette a Royal Navy-n belül, így méltóképpen a Royal Navy büszkélkedhetett a legerősebb hadihajóval. A gond azonban, hogy mindössze a névadó egység, maga a HOOD állt előrehaladott építési stádiumban, 1920-ra tehető befejezéssel.

all
A G3-as és N3-as tervek a nemzetközi konkurencia tükrében

1919 elejére ráadásul megjelent két új kihívó is a Nihon Kaigun (Japán Császári Haditengerészet) és a United States Navy személyében. A sors iróniája, hogy tulajdonképpen mindkét intézményt a Royal Navy tanította ki a modern tengeri hadviselésre; a japánokat évtizedek óta mentorálták és látták el őket hadihajó tervekkel és alkatrészekkel, sőt komplett hadihajókkal is. Az amerikaiaknak háborús tapasztalatokat és a HOOD terveit kínálták ezüsttálcán – Sir Stanley Goodall főtervezőn keresztül, aki csereprogramban a US Navy tervező részlegénél vendégeskedett – igaz cserében az amerikaiak is betekintést engedtek legmodernebb hajóik terveibe (lásd LEXINGTON cikk).  Így tulajdonképpen a briteknek elég pontos képük volt, hogy az elkövetkezendő évtizedben, illetve várható háborúban pontosan mivel is kell felvenniük a küzdelmet. Az amerikai oldalról építés alatt lévő hat LEXINGTON osztályú csatacirkáló tervezett 33,5 csomós végsebessége tisztán felülmúlta a HOOD 32 csomóját; hovatovább a fegyverzetüket alkotó 16”/50 Mark 2-es lövegek potenciális tűzereje eleve más ligába helyezte az amerikai egységeket. Mi több, a párhuzamosan készülő SOUTH DAKOTA (BB-49-54; szintén hat egység) osztályú csatahajókat 12 darabbal szerelték fel ebből a fegyverből, törzsenként. A SOUTH DAKOTA osztály sebességét ráadásul 23,5 csomóra emelték az amerikaiak, így csak a QUEEN ELIZABETH osztályú egységek és maga a HOOD jöhetett szóba, mint valamelyest egyenrangú ellenfél. Ha mindez nem lett volna elég: a már szolgálatban lévő vagy az építés végstádiumába ért amerikai csatahajók is félelmetes ellenfél képében tűntek fel, hiszen fegyverzetük és páncélzatuk legalább egyenragúnak, torpedóvédelmük erősebbnek számított a Royal Navy super-dreadnoughtjaihoz képest (a legfrissebb TENNESSEE és COLORADO osztályú egységek esetében főleg).

Japán, noha az USA-hoz képest kisebb katonai és ipari potenciállal rendelkezett, mégis félelmetesebb ellenfél lehetett, hiszen szinte mindent a Royal Navytől másoltak és semmi kétség nem volt afelől, hogy a tanítvány előbb-utóbb túlnövi mesterét, ha más nem hát hajóik méretében és számában – ugyanis Japánból nem álltak rendelkezésre olyan pontos információk mint az USA-ból. 1919-ben a japánok „csúcs” hajója, a NAGATO osztály tulajdonképpen egy QUEEN ELIZABETH volt erősebb lövegekkel (41cm-16.1”) és még magasabb végsebességgel, a korai HOOD előtervekben felvázolt hajókhoz hasonló egység. A japánok is felismerték és hangsúlyozták a magasabb sebesség taktikai előnyeit, ráadásul a Nihon Kaigun alig rendelkezett öreg és elavult csatahajókkal, így még ha szűkösek is voltak az erőforrások azt mind modern és potens egységekre fordították. Az építés alatt álló TOSA osztályú gyors csatahajók és AMAGI osztályú csatacirkálók rebesgetett 10 darab 41cm-es lövegből álló főfegyverzete senkiben nem hagyott kétséget ezen hajók majdani elrettentő erejéről, ráadásul a japán hajók mindegyike legalább 27 csomós sebességre volt képes, ami automatikusan azt jelentette, hogy csak a HOOD rúghatott labdába ellenük.

Ilyen nemzetközi környezetben ült tehát össze egy, a Royal Navy jövőbeni gerincét meghatározó bizottság 1919 elején, hogy megvizsgálják, mivel vehetnék fel a versenyt az újdonsült kihívókkal.

Mielőtt tovább mennénk azonban néhány szót ejtenünk kell a fegyverek és a páncélzat terén bekövetkezett változásokról is.

(Itt jegyezném meg, hogy az írásban lentebb mindenhol metrikus formában szerepel a lövegek kalibee, kivévve a pontos típus megnevezésekor, ott a hivatalos megjelölést alkalmaztam minden esetben.)

Szupernehéz lövegek, extra átmérőjű torpedók és ultravastag páncélzat

 Egy ágyúshajó tervezésekor és építésekor a legeslegfontosabb szempont a főfegyverzet kiválasztása, lévén a csatahajó súlykritikus (a beépített tömegek kritikus egyensúlyán alapul). A főfegyverzet kalibere határozza meg, hogy mekkora páncélzat kell, mekkora tömeg marad szabadon a hajtóművek számára, milyen barbetta átmérővel kell számolni, amelyből következik a hajó minimális szélessége és még rengeteg, egymásra épülő tényező.

A jövőbeni csatahajókhoz 18 hüvelykes, azaz 457mm-es lövegeket szántak, elsősorban azért, hogy túlszárnyalják az építés alatt lévő külföldi hajókat, 1919-20-ban azonban csak az Elswick cég műveiben álltak rendelkezésre kellő kapacitású gépek ekkora fegyverek legyártásához, ezzel szemben 406mm-es (16”) lövegeket több fegyvergyártó is képes lett volna előállítani.

A jó öreg Mark I-es, 15”/42-es névre hallgató 381mm-es, 100 tonnás ágyú adta a háború alatt épült brit csataflotta tűzerejének a zömét.[1] Az egyébként igen jól sikerült löveg 870 kg tömegű lövedékét 753m/másodperc kezdősebességgel tudta a cél felé repíteni. Ezzel szemben az amerikai Mark 2-es 16”/50 löveg 137 tonnájával egy 952 kg súlyú gránátot tudott 838 m/mp sebességgel indítani. Utóbbi löveg tisztán felülmúlta a britek legjobbját, ami rosszabb, hogy az eggyel korábbi amerikai löveg, a Mark 1-es 16”/45 is képes volt ugyanazzal a lövedékkel 792 m/mp-es kezdősebességre.

Az angoloknak azonban volt egy kísérleti jellegű 457mm-es fegyverük is, amelyet az Elswick cég gyártott a háború vége felé 3 példányban. Ez a löveg a Mark I-es 15”/42 felskálázott verziója volt, tulajdonképpen a fizikai méreteket növelték meg arányosan és így született meg a Mark I 18”/40 (fedőnevén a ’15” B’ – lásd korábbi fejezetek). 3 példány készült el az elképesztő tűzerejű fegyverből, amely 1505 kg gránátját 693 m/mp-cel indíthatta. Az alacsony kaliberhossz és a rosszminőségű, MD45 névre hallgató lőportöltet azonban limitáló tényező volt (a kezdősebesség kicsit alacsonynak számított). Habár több csatahajót is fontolgattak felszerelni ezzel a fegyverrel, tisztában voltak vele, hogy tudnak ennél jobbat is és a valóságban csak a FURIOUS csatacirkáló és két monitor használta[2].

19105835_396183617445414_3548885174074029396_n
Brit 457mm-es, nagy robbanóerejű (HE) és páncéltörő (AP) gránátok és kivető töltetük – a 18″/40 Mark I-hez készültek

1919 novemberében kiadták az utasítást egy 457mm/45-ös löveg megtervezésére és kivitelezésére, amelyből első körben 3 prototípust szándékozta készíteni, 3 különféle eljárással. Az elsőt a hagyományos brit, tekercselt eljárással, a másodikat ún. teljes-acél felépítéssel és egyet a kettő ötvözeteként, ahol a tekercselés csak a cső feléig ért. A tekercselt eljárást a britek azért vezették be, mert a lövegcsőnek nagyobb keresztmetszeti strukturális szilárdságot biztosított, magyarán nagyobb gáznyomást és kezdősebességet viselt el a cső tágulás nélkül. A metódus abból állt hogy a belső, strukturális csövet vagy csöveket („A-tube”) egy acélszállal betekercselték amit aztán egy külső burkoló réteggel („jacket”) fedtek be. Az eljárás hátránya volt viszont, hogy hosszanti irányban a lövegcső hajlamosabb volt a görbülésre és mindenféle deformálódásra. Éppen ezért az Első Világháborús brit lövegek maximum 45-ös, sőt 42-es kaliberhosszúra készültek, mert ennél nagyobb távolságon a cső a saját súlya alatt is hajlamos volt elhajlani (lásd Mark XI 12”/50). Ezzel szemben a hagyományos, ún. ’all-steel’ konstrukció során vastagabb csőfalat építettek a lövegcső teljes hosszán, ami persze azzal járt, hogy kaliberéhez képest nehezebb csősúllyal és  nagy méreteknél sokkal bonyolultabb gyártástechnikával kellett számolni. Végső soron egy negyedik prototípust is terveztek, amely a német Krupp féle összeillesztéses eljárással készült volna, ahol is viszonylag rövid csőrészeket illesztettek össze precíziós eljárással.

17016766_10211912921082381_6189963140139180289_o
Tekercselt eljárással készült löveg bontása – jól látható a tekercseléshez használt fémhuzal mennyisége

Úgy számolták, hogy a sorozatban gyártott fegyverek mind tekercselt eljárással készülnek majd, mivel a másik két löveg nem készült volna el időre, illetőleg a Woolwich gyár által tervezett verzió viszonylag könnyű, 134.5 tonnás löveget eredményezett, amely az 1505 kg lövedéket már 762 m/s-mal tudta kilőni. A későbbiekben a lőtesztek hatására a lövedéket áttervezték 1322 kg tömegűre, amellyel 807 mps-t tudott a löveg. A kordit problémákra is látszott megoldás, így a tervezés és az építés jó ütemben haladt, de végül 1922 januárjában, a WT hatására mindhárom példány gyártását leállították.

Ezen kívül érdemes megjegyezni, hogy már 1920-ban mentek a híresztelések 508 illetve 533mm-es (20 ill. 21”) lövedékek gyártásáról, ám az Admiralitás hamar leállította az ilyen irányú szóbeszédeket, mivel féltek tőle, hogy az amúgy is gyorsan eszkalálódó kaliberverseny még inkább elharapózna. Az Elswick üzem egyébként 1920-ban képes lett volna akár egy 20 hüvelykes (508mm), kb. 42-es kaliberhosszú löveg megépítésére is és az angolok tudták, hogy az amerikai tengerészet is rendelkezik már egy 457mm-es kísérleti példánnyal[3] (18”/48 Mark 1, 1315 kg lövedék, 823 mps-mal, 178 tonnás tömeggel!), sőt kósza hírek érkeztek Japánból is két  480mm-es (kb. 19”) tesztlövegről, amelyek egyike az első tesztlövéskor kettétörött. Ezen felül egyedül a franciáknál folyt egy 450mm-es (17.7”) ágyú fejlesztése, a Schneider cég által, mely a 450mm/45 Mk 1920A jelölésre hallgatott. A 128 tonnás löveg 1350-1400 kg-os lövedékét 875 mps-mal indíthatta volna a tervek szerint.

A heves kaliberverseny ellenére a brit tervezők hamar realizálták, hogy a jövendő csatacirkálóik számára a fejlesztés alatt lévő szuperlöveg egyszerűen túlzás, éppen ezért alternatívaként felmerült egy 381mm/50-es, egy 419mm/45-ös és egy 419mm/50-es löveg alkalmazásának lehetősége (ezek alkalmazkodtak a másfél hüvelykenkénti kalibernövelés léptékhez, lásd: 12”-13.5”-15”-16.5”-18”). Ennek ellenére végül egy 406mm-es fegyver mellett döntöttek, amelyet szintén az Elswick üzem gyártott a Woolwich tervek alapján, ez lett a Mark I 16”/45-ös, amely később a RODNEY és a NELSON főfegyverzetét is alkotta. Ez a löveg 823 mps mellett egy 928 kg tömegű páncéltörő gránátot tudott a célra juttatni; a löveg 108 tonnát nyomott, köszönhetően a tekercselt felépítésnek (ez volt egyébként a legutolsó brit löveg amit így építettek). Az első tesztek nem igazán sikerültek jól, mivel csak 813 mps csőtorkolati sebességet ért el a tesztlöveg, ráadásul a béléscső és a huzagolás kopása rendkívüli mértéket öltött, ami miatt a löveg pontossága is igen gyorsan csökkent a használat során. Ezt a rövid törzsű, hosszú fejű páncéltörő lövedék okozta, amely a csőben ide-oda bólintó mozgásra volt hajlamos. Ezt úgy küszöbölték ki végül, hogy lecsökkentették a kezdősebességet 815 mps-ra és egy újfajta huzagolást terveztek, amellyel egyébként végül körülbelül 7,5 mps-ot nyertek vissza.

19146085_143421696206430_7829233521982773087_n
16″/45 Mark I – teljes életnagyságban, a NELSON előfedélzetén

A klasszikus, első háborús problémáikat sikerült 1920-ra kiküszöbölniük a briteknek (például a gyenge minőségű páncéltörő lövedékeket és az instabil korditot), így is maradt egy komoly nyitott kérdés: a kaliberhez viszonyítottan nagyobb tömegű és hosszabb törzsű lövedék alacsonyabb kezdősebesség mellett a jobb, vagy éppen az ellenkezője? A háború utáni első lőtesztek és a németek könnyű lövedék/nagy kezdősebesség preferenciája alapján sokan úgy gondoltál, hogy ez a jobb kombináció, annak ellenére, hogy nagyobb lőtávon a könnyebb lövedék többet veszített a sebességéből és a ballisztikus görbe leszálló ágában is kevésbé gyorsult vissza. A nehezebb lövedékek meredekebb becsapódási szögnél ugyanis hajlamosak voltak kettétörni vagy lepattanni a hosszabb törzsük miatt. Éppen ezért a korábbi 1505 ill. 1056 kg-ról 1322  és 928 kg-ra csökkentették a 457 illetve a 406 mm-es páncéltörő lövedékek tömegét. A későbbi, 1922-23-as tesztek némileg továbbfejlesztett lövedékekkel (elsősorban a jobb páncéltörő és ballisztikai sapkáknak köszönhetően) azonban már azt bizonyították, hogy a nehezebb lövedék is ugyanolyan jó, akár 25-30 fokos becsapódási szög mellett is, de ennek ellenére nem tértek vissza a korábbi lövedéksúlyhoz.

 

Tengerészet, Löveg

(valós kaliber)

AP gránát tömeg (kg) Kezdősebesség (m/s) Torkolati energia (MJ)
USN 16”/45 Mark 1    (406mm) 952 792 299
USN 16”/50 Mark 2    (406mm) 952 838 334
USN 18”/48 Mark 1    (457mm) 1315 823 445
USN 20”/45 Mark 1 * (508mm) 1860 792 583
RN   15”/42 Mark I      (381mm) 870 753 247
RN   16”/45 Mark I      (406mm) 928 823 314
RN  16.5”/45 Mark I *(419mm) 1158 727 306
RN   18”/40 Mark I      (457mm) 1506 683 351
RN   18”/45 Mark II     (457mm) 1323 808 432
MN 450mm/45 Mk 1920A (450mm) 1366 875 523
KM 420mm/45 SK L/45* (420mm) 1030 800 330
NK  41cm/45 Type 40 (410mm) 1020 790 318
NK  48cm/45 Type 36 (480mm) 1770
NK  46cm/50 Type 46 (460mm) 1550 800 496
Vickers 16”/45 exp.    (406mm) 1116 757 320

 

Az 1920-ban létező vagy tervezett 400mm-nél nagyobb kaliberű nehéz hajófedélzeti lövegek. A *-gal jelölt típusok csak tervezőasztalon léteztek, lövedéktömegük és kezdősebességük becsült érték. Az összes többi lövegből legalább egy tesztpéldány építését megkezdték. A brit 15”/42 Mark I és a Vickers féle 16”/45 export löveg referenciaként került be; előbbi mint a HOOD főfegyverzetét adó löveg és mint olyan a legerősebb hajóra telepített brit löveg, utóbbi pedig a brit fegyvergyártó cégek által akkor előállított legersőebb, de hadi alkalmazásba nem került löveg. A torkolati energia ugyan nem kizárólagos indikátor, de jól mutatja a lövegek egymáshoz viszonyított erejét.

 USN – United States Navy; RN- Royal Navy; MN – Marine Nationale; KM – Kaiserliche Marine; NK – Nihon Kaigun

 

A másik fontos kérdés a lövegek kaliberén túl az alkalmazott lövegtornyok felépítése, illetve csőszáma. Az első háború előtt és alatt épített egységek kizárólag kétcsövű lövegtornyokkal épültek, az egyszerű felépítés és a kis barbettaátmérő illetve alacsony forgórész-súly miatt. Az sem mellékes, hogy találat esetén a teljes tűzerőnek csak kisebb része esett ki, feltéve, hogy a lövegtornyok kellőleg távol estek egymástól. Azonban már a BELLEROPHON osztálynál (pontosabban a helyette építendő X4 Fusion tervnél – lásd 1. rész) és aztán később a HOOD (ADMIRAL osztály) tervezésénél is felmerült a tripla torony ötlete, mivel más tengerészetek több-kevesebb sikerrel alkalmazták már a megoldást, sőt a franciák a négyes lövegtornyot is elkészítették (igaz ez valójában inkább egy dupla-ikernek minősült). A fenti két esetben az időtényező és a tapasztalathiány miatt elvetették az ötletet. Azonban a fent felsorolt hátrányai ellenére (ti. hogy nagyobb a forgórész súlya, nagyobb átmérőjű barbetta-kivágás szükséges és a töltő és csőemelő szerkezetek felépítése is sokkal bonyolultabb) a háromcsövű torony rendelkezett egy hatalmas előnnyel: ugyanazt a mennyiségű fegyverzetet kisebb helyre tudták bezsúfolni, amivel hajótest hosszt és komoly páncélzatsúlyt tudtak megspórolni. Ez gyakorlatban mondjuk egy 50.000 tonnás csatahajó esetén azt jelentette, hogy egy 4X2-es lövegelrendezés helyetti 3X3-as esetén eggyel több löveget telepíthettek a hajóra miközben még 1000 tonnányi súlyt is megspóroltak, amit a páncélzat erősítésére fordíthattak.

Végül ismét az Elswick gyár által nevezett tervezetek győzedelmeskedtek a Vickersével szemben, mind a 406, mind a 457mm-es lövegtornyok esetében (más források szerint a 406mm-es tenderét az Armstrong nyerte). Utóbbiról nem maradt fent rajz, de vélhetően a kisebbik verzióhoz hasonló kialakítású lett volna az 1700-1730 tonna forgósúlyú, 11.4 m görgősor átmérőjű (12.2 m barbettával) lövegtorony, a kistestvér 1560 tonnás, 10 m görgősor átmérőjével (11.7 m barbetta) szemben – később a NELSON-ra felszereléshez tovább kellett csökkenteni a tömeget, egészen 1464 tonnára. Lényegi különbség abban állt még a két verzió közt, hogy a nagyobbik toronynál a kordit töltetek mozgatását teljesen gépesítették.

Mindkét esetben a maximális csőemelési szöget 40 fokban határozták meg, 3 fokos töltési szög mellett.

A lövegeken túl komoly fejlesztés zajlott az első háborúban még a csatahajók másik főfegyvereként számon tartott nehéz torpedókon is. 1924-re elkészült a Mark I 24.5 hüvelykes (kb. 62cm) oxigén hajtású szupertorpedó is, amely az addig hallatlan 13.7km-es távra 35 csomóval szállíthatta a célba 340 vagy akár 445 kg-os halálos terhét. Amennyiben a sebességből feláldoztak a halacska akár 18.2 km-re is képes volt elhatolni 30 csomó mellett. Ezt a lőtávolságot az ágyúkkal sem nagyon szárnyalták túl addig éles szituációban. A kisebb, cirkálóknak szánt 21 colos (53cm) verzió fejlesztésével azonban leálltak a hagyományos torpedók fejlesztésének javára, mivel a dúsított oxigén hajtás rendkívüli veszélyeket is rejtett. Így 20 évvel később a japánokra maradt, hogy demonstrálják ezen fegyverek erejét és veszélyeit is egyben, bár a RODNEY csatahajó is bevetette élesben torpedóit a BISMARCK elleni akcióban, igazolt találatot nem ért el.

Végül elérkeztünk a főfegyverzet mellett az ágyúshajókat meghatározó másik igenfontos tényezőhöz, a páncélzathoz. Az első háború során a brit egységek nem tartoztak e téren az élvonalba, noha a modernebb egységeik felvették a versenyt a riválisaikkal. A legkomolyabb hiányosság a lövegtornyok tetejének páncélzatában és a fedélzetpáncélzat elégtelen vastagságában mutatkozott. Ezen felül a korábbi hajók torpedóvédelmi rendszere is komoly kívánnivalókat hagyott maga után, akárcsak a szűkös pumpakapacitás.

1921-ben komoly és ellenőrzött tesztsorozatot folytattak le a németektől elkobzott, Scapa Flowban önmagát a legénysége által elsüllyesztő, majd kiemelt BADEN csatahajón, amely a német flotta büszkesége és egyben egyik legerősebb egysége volt. Páncélzata jóval vastagabb és kiterjedtebb volt brit kortársainál, bár a páncélzat minőségében nagyjából hasonló szinten állt. A német doktrínának megfelelően -ún. inkrementális, tehát könnyű-, közepes- és nehéz vertikális és több rétegben, könnyű horizontális páncélzat-elrendezéssel- épült hajóhoz hasonló, bár valamivel gyengébb egységek Jütlandnál igen komoly sérüléseket és találatokat is túléltek, miközben a brit csatacirkálók sorra pukkantak szét. (Utólag már tudjuk, hogy azért ennél árnyaltabb a kép – lásd előző fejezet). A német hajók, bár hazatértek, némelyikük hónapokig tartó javításokra szorult az elszenvedett sérülések következtében, annak ellenére is, hogy a brit páncéltörő gránátok csapnivalóan teljesítettek az ütközetben, java részük vagy rögtön a páncélzatba csapódáskor robbant, vagy fel sem robbant egyáltalán, még ha át is ütötte a páncélzatot. Jellemzően természetesen a brit 381mm-es gránátok okozták a legkomolyabb sérüléseket. Azonban pont a csatában való lehangoló produkciójuk miatt a brit mérnökök áttervezték a lövedékeket, és előálltak az ún. „greenboy” lövedék családdal, amelyek jellemző tulajdonsága hosszabb törzsük,  nagyobb tömegük és áttervezett gyújtómechanizmusuk volt. Az 1921-es lőtesztben pontosan javarészt ilyen lövedékekkel vették tűz alá a leselejtezett német szuper-dreadnoughtot.

19143820_1529394713758977_4596362735661271722_o
Egy 406mm-es páncéltörő gránát fő repeszdarabja, miután a gránát felrobbant; ez a darab a JEAN BART csatahajóból került elő, miután Casablancában a USS MASSACHUSETTS 406mm gránátjai megrongálták

Az eredmények egyértelműen igazolták azt a teóriát, amire az amerikai csatahajók páncélzatát már egy ideje építették, mégpedig hogy a jó minőségű, nagykaliberű páncéltörő gránátok ellen még a 250mm-es páncéllemezek sem állnak ellen akár 20km közeli távból sem. Sőt, a BADEN Bruno lövegtornyának 350mm-es homloklemezét is átlőtték 15km körüli távolságból, 18 fokos oldalszögből, igaz egy másik lövedéknek 30 fokról a hasonló vastagságú parancsnoki hidat már nem sikerült kilyukasztani. Egy újabb lövés, szintén 15km-ről átütötte a 250mm-es felső övpáncélt 14 fokos oldalszögből, majd átment  a 30mm-es repeszfogó válaszfalon és a 13mm-es felső-fedélzetpáncélon, majd végül 12 méterrel a becsapódás pontja mögött a kémény kürtőjén robbant. Az átütött páncélzatból leváló darabok és a lövedék két kazánt tettek tönkre. Végül egy fél-páncéltörő lövedék (SAPC) átütötte a másodlagos fegyverzetet védő 180mm-es legfelső páncéllemez sort és utána a Bruno torony barbettáján (amely szintén 180mm-es) robbant 42 fokos becsapódási szögben. Egy kb. 1,5m X 1m-es darab szakadt ki a páncélzatból és tette harcképtelenné a tornyot. A parancsnoki hidat ért találat tükrében kijelenthető, hogy ha a barbetta 360mm-es vastagságú lett volna, 42 fokos szögnél a gránát nem ütötte volna át, tehát hatékonyabb sokkal, mint a fele vastagságú lemez kétszer, még térközzel számolva is.

round14
A BADEN Bruno tornyán látható a tesztlövés okozta bemeneti nyílás
round16
A 250mm-es, felső páncélövet ért találat röppályája

A teszt legfontosabb tanulsága mégis az volt, hogy a lövegtornyok tetőpáncélzatát és azok tartószerkezeteit a korábbiakhoz képest lényegesen meg kell erősíteni.

Ezek után bombateszteknek vetették alá a szerencsétlen német óriást és itt meglepően jó eredménnyel szerepelt. A fedélzeten közvetlen robbantott 816, 250  és 235 kg-os bombák egyike sem okozott érdemi kárt és mindössze az egyik 235kg-os szakította be a fedélzetet maga alatt, ez utóbbit viszont a 30mm vastag elülső páncélfedélzet alatt helyezték el, egy páncélozatlan részen.

Az USA-ban, a szintén ex-német OSTFRIESLAND csatahajón végzett bombázási tesztek hasonló eredményt mutattak: a BADEN-nél két generációval régebbi csatahajót végül is csak a legnagyobb, 907 kg-os bombákkal tudták a víz alá küldeni, azokból is nem a közvetlen találatok, hanem a hajó mellé csapódó bombák kalapács effektusa okozta a legkomolyabb kárt. Éppen ezért arra a következtetésre jutottak, hogy a kor páncéltörő bombái és azok alkalmazási metódusa elégtelen volt egy csatahajó ( legyen az akár öregecske) komolyabb megsebzéséhez.

Ennél sokkal komolyabb figyelmet fordítottak a britek a víz alatti fegyverek, az aknák és torpedók kivédésének módjaira, hiszen ez bizonyult az első háborúban is az egyik legkomolyabb veszélynek a csatahajók számára.

A brit megoldás első lépésben a külső dudor alkalmazásában manifesztálódott, amelyet elsőként az R osztályú csatahajókra szereltek fel, még építésük közben. Ez az egyszerű ötlet gyakorlatilag egy öblös kialakítású külső réteg felszerelését jelentette, a hajótest hosszának nagyjából kétharmadában és magasságának teljes vízvonal alatti részén. A dudort belül rekeszekre osztották és az első verzióban különböző átmérőjű csövekkel töltötték fel, amelyek a torpedó robbanásának erejét voltak hivatottak elnyelni. A HOOD tervezésénél a dudort már eleve integrálták a hajótest vonalába, így a 38mm-es torpedóvédelmi fő válaszfaltól számítva nagyjából 4 méter mélységű védőrendszer állt rendelkezésre a robbanás elnyelésére. A külső részen üres, vízhatlan rekeszek álltak, mögöttük pedig csövekkel feltöltött társai, sőt ahol a hely engedte a törzsön belül, felszereltek még egy 20mm körüli válaszfalat a vastagabbik mögé és a kettő közötti részt üzemanyaggal töltötték fel. Ez a rendszer körülbelül egy 227 kg-os robbanófejű torpedónak állt ellen. További robbantás tesztek kimutatták, hogyha a csövekkel teli részt vízzel töltik fel hasonlóan jó eredményt kapnak és még súlyt is tudnak csökkenteni vele. Továbbfejlesztett verziójában ez a rendszer alkotta a lentebb tárgyalt hajók torpedóvédelmét is, amely formájában 340 kg-os tölteteknek állt ellen.

Végül az aknák hatását vizsgálták az új hajókhoz tervezett struktúra modelljén, ahol a lőportöltetek tárolták a lőszerraktár alsó fedélzetén a lövedéktároló szint alatt, felcserélve ezzel a korábbi brit szokásnak megfelelő sorrendet. A logika szerint így a betörő víz hamarább kioltott egy esetlegesen keletkező tüzet. Végül egy 2,3 m/7 láb mély kettős fenék modell alatt robbantottak egy 158 kg-os aknát és a kísérlet a várt eredményeket hozta, tűznek nyoma sem volt a lőportöltetek között.

 

Az új generáció

Az 1919-es bizottság 1920 márciusában konklúzióként azt tárta fel, hogy bár az új, levegőből és a víz alól érkező fenyegetés valós, mégis egyelőre a capital ship, azaz a nagyméretű, ágyú fegyverzetű hadihajó az abszolúte és megingathatatlan alapköve egy nyílt tengeri hadviselésre alkalmas haditengerészetnek.  Természetesen ez azt is jelentette, hogy a tengeri fölény kivívásához a lehető legerősebb csatahajókra és mellettük csatacirkálókra volt szükség, amelyek mind tűzerő mind páncélzat terén megfeleltek a legmodernebb elvárásoknak – utóbbiak persze a nagyobb sebesség, azaz a jobb taktikai képességek érdekében némileg feláldoztak az előbbiekből.

A korábbiakban vázolt külső politikai tényezők mellett és ezen bizottság jelentésének értelmében tehát napnál világosabb volt a Royal Navy vezetői számára, hogy új egységekre van szükség, mégpedig gyorsan, ha nem akarnak a tengerészetek ranglistájának harmadik helyére csúszni. Az 1920/21-es pénzügyi évre éppen ezért meg is rendeltek 3 csatahajót és 1 csatacirkálót amit hamarosan a jelenlegi flotta állományának (pontosabban annak elavultságának) tükrében 4 csatacirkálóra módosítottak. Politikai szempontból ez volt hát a G3-as csatacirkáló néven ismert hajók kiindulási pontja – ezen hajók végül a NELSON osztályú csatahajók formájában kerültek napvilágra, meglehetős politikai befolyás után.

 

Valójában a háttérben, a tengerészet berkein belül is komoly belpolitikai háború dúlt. A célkeresztben Eustace Tennyson-d’Eyncourt (DNC), az ő fő műve, a HMS HOOD és az inkrementális páncélséma állt. Az ellentábor fő szószólója a híres Frederick Dreyer kapitány – utóbbi tiszt a központi tűzvezetés kifejlesztése és a nagy lőtávú találati pontosság megsokszorozásában szerzett elévülhetetlen érdemeket, valamint Jellicoe admirális Fleet Gunnery Officer-e (~Flotta szintű tüzértiszt) volt a Jütlandi csata idején.

Az ő véleménye szerint a megnövekedett, 14,5-18km-es lőtávolságoknak köszönhetően a korábbi inkrementális páncélséma elavult, mivel a találatok több, mint 50 százaléka érte a fedélzetet, illetve a megnövekedett lövegkalibernek és a sokkal jobb minőségű páncéltörő lövedékeknek köszönhetően a könnyű (50-100mm) és közepes (100-250mm) vastagságú páncéllemezek értelmüket vesztették (a HOOD védelmét jórészt ilyenek adták), mivel ezeket szinte bármely lőtávon átütötték. Dreyer a ’mindent vagy semmit’ páncélsémához való visszatérést javasolta, hogy a fedélzeteket a lehető legjobban megerősítsék és az övpáncélzathoz is csak a legvastagabb lemezeket használják. Természetesen ennek az ára jelentős visszalépés volt a repeszromboló és nagy robbanóerejű gránátok elleni védelemben – tény azonban, hogy a Nagy Háború és a kor tüzérségi tesztjeinek tapasztalatai azt mutatták, hogy az APC, azaz a páncéltörő sapkával ellátott lövedékek a legveszedelmesebbek. A korábbi álláspont szerint a lehető legtöbb rétegű páncélt kellett alkalmazni, így ha a lövedék át is ütötte a páncélt viszonylagosan lokalizálhatták a sérülést, illetve bízhattak benne, hogy az átütés során annyira megsérült a lövedék, hogy annak robbantó töltete vagy gyújtója már működésképtelen lesz.

Anélkül, hogy igazságot tennék azonban két fontos dolgot érdemes Dreyer logikájának mentén felhozni és szerény véleményem szerint az Admirálisi Stáb is ezért döntött a ’mindent vagy semmit’ séma mellett végül is.

Először is ha elfogadjuk, hogy a hatásos lőtávolságok 15km-re vagy többre nőttek, akkor ez a tényező önmagában jelentősen redukálta a nagy robbanóerejű gránátok jelentette fenyegetést, amit klasszikusan a mindent vagy semmit séma Achilles-sarkának tartanak. A megnövekedett lőtávolságok miatt ugyanis bizton lehetett rá számítani, hogy az amúgy sem acélos találati arány még inkább le fog csökkeni. Csuzimánál a kis lőtávnak köszönhetően a japánok gyorstüzelő lövegei rengeteg találatot értek el az orosz hajók felépítményein, repeszromboló gránátjaik telelyuggaták azokat, hatalmas károkat okozva a hajók páncélozatlan részein és persze szörnyű pusztítást okozva az élőerőben. Mégis 11 évvel később Jütlandnál ennek már nyoma sem volt – a németek nem használtak HE gránátokat a nagy kaliberű lövegeikhez, a 150mm-es másodlagos tüzérség pedig kazamtákba építve éppen csak a hatásos lőtávjának külső élén táncolt. A német találatok száma Csuzimához viszonyítva rendkívül alacsony volt, mégis a páncéltörő gránátok könnyűszerrel végeztek 3 csatacirkálóval. Azt pedig a britek is jól tudták, hogy saját lövegeik (a németeknél is kisebb találati arány ellenére is) megtépázták a német egységeket, igaz végzetes sérülést a rossz minőségű lövedékek okán nem tudtak okozni. A találatok számának jövőbeni csökkenésére a lőtáv növekedésével fordítottan arányosan lehetett számítani, éppen ezért egyértelmű volt, hogy csakis a leghatásosabb fegyver, a nagy kaliberű APC gránát ellen van értelme védelemnek, mert azokból pár találat fog dönteni.

Ráadásul míg 1905-ben a nehéz gránátok 305mm-t jelentettek, 1916-ban 381mm-t, addig 1920-ban már számolhattak azzal, hogy a hajók életciklusa alatt szolgálatba kerülnek 457 vagy akár 508mm-es fegyverek is, amelyek több nagyságrenddel komolyabb pusztítást vihettek végbe akár egyetlen találattal is. Logikusnak tűnt tehát, hogy ne csak a sérülést limitálják találat esetén a páncélzattal, hanem egyáltalán ne is engedjék a hajótörzsön belülre a lövedékeket, mert akár egy találat is végzetes lehet.

Ez magyarázza ezért a lentebbi terveknél az igen vastag páncélzat felhasználását, ahol csak lehet, ráadásul döntve beépítve, hogy még tovább növeljék annak hatékonyságát.

Jó öreg DNC-nk persze ezt támadásnak vélte, valahol jogosan, és Dreyerrel való levelezésében leírta, hogy egyrészt az új lövedékek teljesítménye kicsit túlmisztifikált, másrészt egy lövedéknek a legritkább esetben csak a páncéllal kell megküzdenie, a legtöbb esetben más lemezt is érint, harmadrészt a realisztikus becsapódási szögek inkább a 20 és 30 fok közti tartományban vannak a 0 és a 10 fok (tehát a közel merőleges) helyett, így ezért az átütőképességük is sokkal limitáltabb.

 

A DNC a „saját szakállára” már 1918 májusa óta foglalkoztatta Attwood főtervezőt a jövőre nézve új alternatívák kidolgozásával.

Első körben természetesen a HOOD törzsére alapoztak, mégpedig négy vázlatterv született: az első kettőnél háromcsövűre cserélték a kétcsövű 381mm-es lövegtornyokat. Három tripla torony esetén kb. 44.000 tonnára nőtt a hajó mérete, miközben a sebesség minimálisan csökkent, négy tripla torony esetén a felfrissített HOOD hajtóművének és páncélzatának megtartása mellett 50.000 tonnára és 273 méteres vízvonal hosszra lehetett számítani. Következőként három darab háromcsövű 457mm/40-es került a hajóra, kettő elől – egy hátul toronyelrendezéssel.  Meglepő módon az utóbbi fegyverzet is elfért súlynövekedés nélkül, mindössze a hajógépeknek jutott kevesebb hely, így 4 csomós sebességveszteséggel számoltak a HOOD-hoz képest, míg a 4 tornyos variánsnál szintén négy csomó veszteség mellett ismét 50ezer tonnát és 273m körüli hosszt kalkuláltak. A HOOD hajótörzs formája egyébként nem volt igazából optimálisnak mondható ezért ezen próbáltak komolyabban finomítani – például ún. transom tat[4] formát fontolgattak.

Mindent egybevetve a HOOD design menthetetlen volt, éppen ezért Attwood valami új megoldást próbált. Mivel a múltban a legerősebben páncélozott középrész (az a rész amit a fő páncélöv és fedélzet takart), tehát a citadella hosszát az határozta meg, hogy elegendő felhajtóerőt biztosítson a felszínen maradáshoz akkor is, ha a viszonylag könnyen páncélozott végeket teljesen szétlőtték és elárasztották. A nagyobb lőtávok miatt Attwood logikája szerint is kevesebb találatra lehetett ezentúl számítani, éppen ezért sokkal kisebb esélye mutatkozott arra, hogy mind az orr, mind a tat elveszti úszóképességét. Következésképpen a citadella hosszát le lehet csökkenteni – és ezzel értékes súlyt megtakarítani – hiszen jó eséllyel előbb állítja meg a hajót egy találat a gépházban vagy éppen süllyeszti el egy lőszerraktár találat, mintsem hogy a sok léken befolyt víz végezzen vele . Két változat született, ismét a HOOD-ot módosítva, elsőként az ’A’ 44,200 tonnával , ahol a megtakarított súlyt a középső, 179mm-es páncélöv rész 280mm-re vastagítására fordították, majd a ’B’ verziónál mind a felső mind a középső páncélövet eliminálták, cserében a fő öv 343mm-re vastagodott. Mindkét esetben 102mm-es felső fedélzetre és 51mm-es fő páncélfedélzetre is futotta a megtakarított tömegből.

Ezen a ponton a Harmadik Tengeri Lord és a DNC is új terveke kért Attwoodtól egy csatacirkáló tervezetre. Kettő és négy hajócsavaros alternatívákat vártak, turbó elektromos, redukciós művel ellátott turbinás és e kettőt kombináló meghajtással, 29 csomós végsebességgel. Attwood 110.000 LE-vel (tehát a HOOD gépterének 2/3-ával) megoldotta a feladatot a fentebbi ’A’ verzió páncélzatban némileg módosított variánsával: a felső övet csak 254mm-re erősítette azonban a fő páncélfedélzet széleinek teknőshát alakú szélső részét vízszintessé tette, tehát az egész főfedélzet egy sík fedélzetként nyúlt el a fő páncélöv két felső éle közt – akárcsak az amerikai standard típusú csatahajók mindent vagy semmit páncélelrendezésénél. 1919 júliusában ennél is tovább mentek: a HOOD övpáncélja is már eleve döntve került beépítésre (10°), ezért az ellenálló képességét tovább növelhették, ha még meredekebb szögben döntik  meg azt. A nagyobb szög miatt azonban a hajótest a vízvonalnál keskenyebb lesz, amely nagyban rontja a stabilitást. Vagy Attwood, vagy a DNC azonban rájött, hogy az övpáncélt a hajótest külső köpenyén belülre is felszerelhetik. Így született meg a HOOD tulajdonképpen mindent-vagy-semmit páncélzatú, „génkezelt, félvér klónja” – viszont 381mm-es egységes öv és 152mm-es egységes fedélzet páncélzatot kapott (43,130 tonna)! Ami azt illeti még egy lépéssel tovább mentek (’19 szept.) a páncél növelésének terén, mégpedig az övpáncél magasságának csökkentésével (a nagyobb lőtávokon várhatóan kevesebb találat éri az övet a meredekebb becsapódási szögek miatt). Mindössze 2,5m-re redukálták a 381mm-es öv magasságát, így a citadellán kívüli részeken is 152mm-es fedélzetet biztosíthattak, 203mm-re vastagított lövegtorony tetőpáncél mellett.

1919-20 telén nagyjából ez volt az origo pont, ahonnan az új generációs egységek további tervezési folyamata kiindult és a HOOD-é illetve annak módosításai végleg befejeződtek, igaz a HOOD-dal szerzett tapasztalatokkal és mint kiindulási alappal továbbra is számoltak.

 

Az „L” tervszéria – 1920 tavasz

Az alábbiakban bemutatásra kerülő rajzok mind a szerző engedélyével kerültek ki. A satírozott részek az árnyalat sötétedésével arányos vastagságot jelölnek. A számok mindenhol a páncélvastagságot jelölik mm-ben.

Ahogy korábban is többször említésre került, egy új csatahajó tervezésénél az elsődleges szempont a főtüzérség kalibere és típusa, ez határozza meg szinte az egész hajót. 1919 legvégén a Royal Navy számára egyértelműen a 15”/42 Mark I és a 18”/45 Mark II-es fegyverek jöhettek csak szóba. Az US Navy 406mm-es lövegeivel kapcsolatban elég jól képben voltak, és azt is sejtették, hogy a japán NAGATO-t szintén 410mm-es lövegekkel fegyverezték fel, ezért a Royal Navy hitvallása szerint jártak el: „The RN has to go one better!” – azaz a 457mm-es kalibert választották az új hajók számára.

 

Első körben, L II és L III jelöléssel, két meglehetősen érdekes tervezetet készítettek el Attwoodék. Fő érdekességük, hogy bár az előfedélzeten és a taton is 2-2 lövegtorony (ill. az L III-nál elől 2 hátul 1) kapott helyet, ezek közül egyik sincs megemelt pozícióban, tehát mindegyik a főfedélzet szintjén kapott helyet[5]. Ez azt eredményezte, hogy a tornyok csak limitált kilövési szögekkel rendelkeztek előre/hátra és a hajótest belső tereinek túl nagy részére terjedtek ki a lőszerraktárak. Valószínűsíthető, hogy a súlypont alacsonyan tartása végett döntöttek emellett az elrendezés mellett.

LII_english

A 457mm vastag övpáncél 150 méter hosszan futott végig a törzs mindkét oldalán, azonban rendkívül alacsonynak minősült, kb. 180cm-re nyúlt csak a vízvonal fölé és mindössze 100 cm-re terjedt ki lefelé – ezt átvették az 1919 szeptemberi tervekről. Az egyetlen, fő páncélfedélzet (222mm) egy szinttel az övpáncél felső éle fölé került. Ezt egy 330mm vastag, 20 fokra döntött fedélzetrész kötötte össze a páncélöv felső részével. A tervezet torpedóvédelme viszont komoly előrelépés volt, itt alkalmazták először a törzsbe integrált dudort a belső hosszanti felosztással kombinálva (külső részben levegő, belsőben folyadék, mögötte fő válaszfal).

A fegyverzet egyébként 8 illetve 9 darab 457mm-es lövegből és 8 darab, kettős lövegtornyokban elhelyezett 152mm-es lövegből állt volna. A törzs formáját és kialakítását nagyban a HOOD-tól örökölték, a négytornyos verziónak a tatfedélzete egy szinttel alacsonyabb volt a leghátsó barbetta mögött.

LIII_english

További érdekesség, hogy itt alkalmaztak először torony- szerű felépítményt, ráadásul mindenféle páncélozás nélkül, azaz még a klasszikus, erősen páncélozott parancsnoki tornyot is elhagyták (igaz ez már több korábbi HOOD áttervezésnél is így volt).

Feltehetően ez a két terv volt hivatott igazolni a teóriát, miszerint a fennálló dokk restrikciók mellett lehetetlenség a 457mm-es lövedékek ellen megfelelő páncélvédelem kialakítása, ugyanis a rendkívül alacsony páncélöv és a használhatatlan lövegtorony elrendezés komolyan levontak a hajó harcértékéből.

1920 június 11.-én az Admirálisi Stáb meghatározta a pontosított követelményeket az új generációs hajókkal szemben. A javasolt maximális befoglaló méreteket 244 X 30,5 X 11 méterben határozták meg, ez kb 45.000 tonna vízkiszorítás mellett lehetővé tette, hogy a kiszélesített és mélyített Suez-i csatornát használhassák a hajók, mindamellett a honi kikötők dokkolási lehetőségeit is szem előtt tartotta. A minimum sebességet 23 csomóban határozták meg a csatahajók és 33 csomóban a csatacirkálók számára (hogy a LEXINGTON-t beérjék). A hatótávolságot 5500 tengeri mérföldben szabták ki 16 csomós sebesség mellett.

Fegyverzetnek kilenc 18”/45 Mark II-es löveget javasoltak csövenként 100 lőszerrel  és 40 fokos maximális csőemelési szöggel. Másodlagos fegyverzetként 16 darab 152mm-es, kétcsövű forgó tornyokba rendezett gyorstüzelő löveget, 4-6 darab 120mm-es légvédelmi löveget és legalább 4, sok-csövű ún. ’pom-pom’ gépágyút, valamint oldalanként 2, de legalább 1 torpedóvető csövet követeltek meg.

A védelem szempontjából a lőszerraktárak esetén a saját 18”/45 Mark II-ből kilőtt 457mm-es lövedékeket, máshol legalább az amerikai 16”/50 Mark 2-ből érkező gránátokat tekintették a mércének. Javasolták továbbá a főfedélzet széleinek lehajlított részét 20-ról 10 fokos szögűre módosítani, a fő páncélfedélzet alatti fedélzetek megvastagítását repeszfogó fedélzet céllal, illetőleg az orr és a tat valamekkora mértékű védelmét javasolták a HE lövedékek okozta zúzó sérülések ellen.

A torpedók elleni védelem mértékét továbbra is 340 kg-ban specifikálták (eredetileg 445 kg-ra akarták emelni, de ez irreálisnak tűnt a limitált szélesség mellett). 2,3 m mély kettős hajófeneket javasoltak, amelynek 130kg-s aknáknak kellett ellenállni, vagy legalább limitálni a sérülést.

Ezzel kezdődött meg tehát érdemben a tervezési munka 1920 nyarán, amikor is a US Navy-től frissen hazatért Sir Stanley Goodall csatlakozott Attwood-hoz.

Az ominózus kerékkötő: a szárazdokk

Mielőtt rátérnénk a további tervszériákra érdemes egy pillantást vetni a korabeli dokkokra is, mert már gyakorlatilag a HOOD-nál is ez jelentette a legkomolyabb megkötést.

1920-ban az Egyesült Királyság legnagyobb szárazdokkja a Liverpoolban található Gladstone dokk volt. A maga 320 X 36.5 X 13 méteres kiterjedésével nem nevezhető kicsinek, azonban nem a haditengerészet felügyelete alá tartozott (háború esetén persze ez nem gond). Ami rosszabb, a tengerészeti támaszpontokon sokkal kevésbé álltak jól megfelelő medencékkel. Noha Tennyson-d’Eyncourt 365 X 45.7 X 14[6] méteres dokkokat szeretett volna[i], a savanyú realitás az volt, hogy Devonportban, Gibraltárnál, Máltán és Chathamban még a Gladstone dokk méreteit is messze alulmúló opciók álltak csak rendelkezésre. Portsmouthban és Rosythban némileg jobban álltak, utóbbi támaszpont három darab 260 X 33 X 12 méter körüli dokkal büszkélkedhetett. Szükség esetén egy úszó keszon alkalmazásával nagyjából 10 méterrel megnövelhették a hosszt, azonban összesen egy ilyen keszon állt csak rendelkezésre a három dokkhoz, ráadásul a kikötő bejárati zsilip a kazetta nélkül csak 258 méteres törzset tudott maximálisan átengedni.

Capture32
A rendelkezésre álló szárazdokkok listája 1917-ből

A legnagyobb támaszponton, Portsmouthban a C és D jelű zsilipek is 258 méteres hajókat tudtak maximum fogadni; ha mindkét végen a maximálisan kiterjesztett pozíciókba állították a keszonokat akkor  lehetőség nyílt egészen 281 méterre növelni a befogadható méretet, de ehhez a műveletsorhoz 3 hetes előkészület szükségeltetett.

Némileg javított a helyzeten, hogy a németektől az első háborúban zsákmányolt  Kiel No 8.-as úszó dokkot meghosszabbították, így Máltán szolgálatba állíthattak egy 293 X 42.6 X 11.8 méter[7] befogadóképességű szerkezetet, amely akár 65000 tonna megemelésére is képes volt. A döntő tényezőt az új csatahajók dimenzióit illetően mégis a rosythi és portsmouthi szituáció jelentette, hiszen ezek a kikötők szolgáltak volna honi támaszpontként.

Az első csatahajó-csatacirkáló páros – 1920 október

Itt érdemes megjegyezni, hogy 1920 októberében vezették be azt a jelölési rendszert a tervekre, miszerint a csatahajó tervek L-től a Z felé haladva kapták a betűjeleket, a csatacirkálók a K-tól az A felé haladva. A betűk után álló szám a lövegtornyonkénti lövegcsövek számát jelölte (2 = kétcsövű torony, 3 = háromcsövű torony). A finomabb különbségek megjelölésére még egy kisbetű is került a szám után néha (pl. H3c).

 

Az 1920-21-es pénzügyi év megrendeléseinek megfelelően egy csatahajó-csatacirkáló páros terveivel folytatták a szériát.

Miután a dokkok méretét elég sok praktikus ok miatt nem érdemes túllépni a tervezők ehhez a megkötéshez kezdték hozzáigazítani az új változatokat.

A dokk méretek által kiadott 260 X 33 X 12 méteres dimenziók maximális kihasználtság mellett meglehetősen magas keresztmetszeti együtthatóval jártak – magyarán nagyon kocka hajótörzs forma kellett, ha ekkora térfogatba akarták zsúfolni a hajót – eredetileg viszont egy szélesebb és hosszabb törzsben kezdtek el gondolkozni. A megnövelt törzs sokkal finomabb vonalakat engedett, amely hidrodinamikai szempontból jelentett főleg előnyt az esztétikai szépségen kívül, körülbelül fél csomóval nagyobb sebességet és jobb manőverezhetőséget azonos hajtóerő mellett.

A háttérben már 1920 eleje óta lázas tesztek folytak a Haslarban lévő tengerészeti áramlástani intézet kísérleti medencéjében: egy új hidrodinamikai megoldást, az ún. transom tat formát próbálgatták. Azt korábban is sejtették, hogy a törzs leghátsó, kormánylapát mögötti részének, amely alig merül a vízbe, minimális hatása van csak a törzs teljesítményére. Ezt a medencés tesztek igazolták is, még a legvadabb, 10 méter hosszan levágott tat résszel is csak alig nőtt a törzs hidrodinamikai ellenállása. A közvetlenül a kormánylapát mögötti vágás szinte semekkora hátrányt nem jelentett, kis és közepes sebességnél növelte az ellenállást elhanyagolható (1-2%) mértékben, míg csúcssebességnél a tesztelők legnagyobb meglepetésére csökkentette azt, tehát pár százalékkal javította a hajó csúcssebességét. Ez a megoldás annyira elnyerte a konstruktőrök tetszését, hogy az alább felsorolt tervek egy kivételével mind alkalmazták, hiszen így jelentősen csökkenthették a hajótest hosszt, szinte hátrány nélkül.

Továbbra is a 18”/45 Mark II-est tartották az egyetlen érdemi fegyverzet opciónak, a lövegek elrendezésére meg továbbra is a négy daraba kétcsövű tornyot a legoptimálisabbnak (harcászati szempontból). Tömeg, térfogat illetve tűzerő szempontjából viszont a háromcsövű lövegtorony vitathatatlan előnyöket kínált: három felhasználásával eggyel több löveget telepíthettek a hajóra miközben kb. 1000 tonnányi tömeget spórolhattak, amit akár a páncélzat erősítésére is fordíthattak.

L2_English

Ebből a gondolatmenetből született hát az L2 és L3 csatahajóterv, velük párhuzamosan  a K2 és K3 csatacirkálók. A csatahajók 262 X 33,5 méteres törzset, a csatacirkálók 270 X 33-ös méreteket kaptak.

A 2-es verziószámú tervek 4 lövegtoronyában, klasszikus elrendezéssel – azaz 2-2 elől és hátul – összesen 8 darab 457mm löveg került elhelyezésre fő fegyverzetként. Minden lövegtorony 300 fokos kilövési szöggel rendelkezett.

A 3-as verziószámú tervek 3 darab 3 csövű lövegtornyába összesen 9 darab 457mm-es ágyú került, némileg rövidebb felépítményrészekkel, kompenzálva a nagyobb és nehezebb lövegtornyokat. A lőszerjvadalmazás csövenként 100 (L2,3) illetve 80 (K2,3) lövedék volt. A másodlagos fegyverzet, 16 darab 152mm-es löveg formájában, itt is 8 darab kétcsövű toronyban került beépítésre – a hajó két oldalán egyenletesen elosztva a csatahajóknál és 3 elől-1 hátul arányban a hosszabb csatacirkálóknál.

L3_English

A csatacirkálók két, körülbelül a HOOD-éval megegyező méretű kéményt kaptak, hiszen hajtóművük megegyezett teljesítményben és kialakításban is az említett elődükével. A csatahajók egykéményesre készültek (70.000 LE gépteljesítmény). Meghajtás szempontjából a csatahajók 2 hajócsavartengelyre, gyorsabb testvéreik 4-re számíthattak, viszont mindkét esetben 3 kazánház került kialakításra, természetesen a csatacirkálók esetében ezek jóval hosszabb kiterjedéssel bírtak, ennek köszönhetően sebességük a 29 csomót is elérte a csatahajók 24-25 csomójával szemben.

A felépítmények és a törzs kialakítása is majdnem teljesen megegyezett. Innovatív elemként ezeken a terveken jelent meg először a transom tat –  az orrtőke formája erősen a HOOD-éra hajazott – és a teljesen zárt, bástya szerű felépítmény, amely végül a NELSON osztály két egységén megvalósításra is került. Természetesen erre a megnövekedett eszközmennyiség extra súlya miatt volt szükség, a tripod árbocok egyszerűen nem bírtak el biztonságosan nagyobb tömeget illetve egész egyszerűen nem volt elég vízszintes felület rajtuk és nem is lehetett elég magasra helyezni a távmérőket (a vízvonaltól számítva 28 méter magasra kerültek itt a főtávmérők). Elsősorban a nagyobb méretű távmérőknek illetőleg a másodlagos tüzérség tűzvezetőinek kellett a hely, de a hajó irányítása szempontjából sem volt éppen hátrányos egy tágas, viszonylag magasan elhelyezett navigációs híd. A masszívan páncolozott parancsnoki tornyot meghagyták, ez mögé illetve fölé került a bástya alakú torony, illetőleg a felépítmény mögé terveztek azért egy klasszikus tripod előárbócot, a csónakfedélzet közepére meg egy szintén tripod főárbócot. A hajó felépítményeinek többi része meglehetősen klasszikus kialakítást követett, nem így a törzs.

K2_English

 

K3_english

Először is felhagytak az előfedélzetes törzskialakítással, azaz a főfedélzet egészen a tatig folytatódott, törés nélkül, mindössze az orrnál ívelt felfelé enyhén, a szabad oldalmagasság megőrzésének érdekében. Másodsorban, de talán ennél nagyobb fontossággal bíróan, a páncélzat kialakítást változtatták meg radikálisan (illetve emelték át az LII/III-ról), ugyanis a döntött páncélövet a törzsnek nem a külső falára erősítették, hanem struktúrális elemként az belülre került, mintegy másodlagos hajófalként. A felső pereménél körülbelül 1 méterrel a külső héj mögött helyezkedett el az öv, 2 méter 95 centire terjedt ki a vízvonal felett és 2 méter mélyen alatta. Ami meghökkentő, hogy az öv dőlésszöge vertikálisan 25 fokra rúgott (éppen ezért kényszerültek a belső felszerelés alkalmazására), vastagsága elérte a csatahajóknál a 381mm-t, a csatacirkálóknál a 305mm-t. Ez effektív páncélvastagságban kb. 450mm-t jelentett az L verzióknál és 360mm-t a K-nál.  A korabeli konkurens külföldi hajókat is figyelembe vévve ez az övpáncél klasszisokkal felülmúlt mindent: a korábbi brit csatahajók és csatacirkálók nem említhetőek egy napon, köszönhetően a 25 fokos vertikális dőlésszögnek (csatahajók esetében a vastagsága is messze felülmúlta az R osztály 330mm-es övpáncélját, főleg, hogy az csak a középső részén érte el ezt az értéket). Ennek persze megfizették az árát: a hajó külső héja gyakorlatilag védtelen volt és akár repeszek is léket vághattak rajta. Pont ezért alapos számításokat végeztek Goodall-ék, hogy az övpáncél és a külső fal közti rész elárasztása esetén is megmaradjon a stabilitás.  Az övpáncél hossza mind a 4 tervezetnél különbözött, az ’A’ lövegtorony barbettájának elülső élétől egy kicsivel a leghátulsó ‘Y’ barbetta hátsó vonala mögé ért el. A végeken a csatahajóknál 356 mm-es, a csatacirkálóknál 278mm-es, kb 45°-ban előre/hátra felé döntött páncélozott válaszfalak zárták le a citadellát. A fő páncélozott fedélzet a felső fedélzetszinten helyezkedett el (1 szinttel a főfedélzet alatt), a szélei enyhén dőlve a páncélöv felső éléhez csatlakoztak. Érdekesség, hogy a 37 mm vastag főfedélzeten kívül egy 25mm-es repeszfogó fedélzet is került a lőszerraktárak fölötti részre. A fő páncélfedélzet vastagáságt illetően találhatunk csak igazán meglepő értékeket, mivel a vízszintes részeken 203mm, a vertikális 65 fokra döntött széleken 229mm-es vastagsággal bírt a törsz középső részén. A meredeken döntött övpáncél miatt kényszerültek rá, hogy a páncélfedélzetet megemeljék egy kicsit és így a folytonosság érdekében a széleket döntötték meg – ezzel érték el, hogy ne egy sík fedélzetként az övpáncél tetetéjenk szintjében üljön a fő fedélzet, mert úgy túlságosan lecsökkent a páncélozott térfogat és még a kazánok sem fértek be alá. Az azonos védelem érdekében a megemelt fedélzet döntött széleit viszont vastagabb lemezből készítették – az viszont nem világos, hogy ez a különbség miért mindenhol egy hüvelyk (25,4mm) a sík és a döntött részek közt a döntött javára, viszont a sík rész vastagságától függetlenül.

Ez fokozatosan vékonyodott 127mm-re a tat felé és 51mmre az orr irányába. A csatacirkáló testvéreknél a fő rész 152mm, a döntött rész 178mm vastagságot ért el. A lövegtornyok is meglehetősen masszív, 457mm-es homloklemezeket, 356mm-es falakat és 203mm-es toronytetőket kaptak a csatahajóknál, a csatacirkálóknál ez 381/305/203mm-re módosult, a barbetták az L szériánál 381mm-ről vékonyodtak lefelé 305mm-re, a K szériánál 305mm-ről 254mm-re. A csatacirkálók esetében valószínűsíti a szakirodalom, hogy a viszonylag vékonyabb barbetta páncélt kompenzálandó a felső éltől lefelé kónuszos kialakításúra építették volna azokat. Még ez mellett is a csatacirkálók védelme inkább a 381mm-es fegyverek ellen szólt, csak a csatahajók értékei mutatkoznak teljesen kielégítőnek a 457mm-es lőszerek ellen – ez egyben jól mutatja az utóbbi fegyverek erejét is.

A teljes páncélzat tömeg a következőképpen alakul (viszonyításként a HOOD értékei alul):

L2:  52.100 tonna vízkiszorítás mellett 18.850 tonna

L3:  51.100t / 17.800t

K2: 53.100t / 17.310t

K3: 52.000t / 16.060

HOOD: 41.500t / 13.650t

Jól látható, hogy a két évvel korábban még jó páncélvédelműnek számító HOOD-hoz képest is közel 40%-kal nőtt a páncél tömege, miközben a vízkiszorítás alig 25%-ot emelkedett.

A vízvonal alatti védelemről az Admirálisi stáb igényeinek megfelelően egy kb. 340 kg-os robbanófejnek ellenálló fő válaszfal (51mm vastag) és egy két és fél méter mély duplafenék gondoskodott. A válaszfalat nagyjából  4,5 méter mélyen építették be, mintegy a páncélöv lefelé való folytatásaként. A védelem részét képezték a törzs formába integrált bulge-ok is (gyakorlatilag a fő válaszfalon kívül eső részeket osztották fel), amelyek külső részén levegővel, belső részén vízzel kerültek feltöltésre.

A méreteik ellenére ezen négy tervezet elfért a portsmouthi és a rosythi dokkokban, sőt a Panama-csatornát is navigálhatták, merülésük miatt azonban a Suezi Csatornán csak a lőszerkészlet és az üzemanyag egy részének kirakodása után kelhettek volna át.

Ez a tervszéria, habár az első komoly lépés volt egy új gyorsjáratú csatahajó koncepciója felé, nem felelt meg teljesen az elvárásoknak, mert túlméretesek voltak illetőleg a csatacirkálók sebessége túl alacsonynak minősült az amerikai LEXINGTON-okkal szemben, amelyek gond nélkül elérhették a 33 csomót, sőt még kicsivel többet is. Hovatovább a japán Amagi osztályt is 31-32 csomóra készítették fel, bár az nem megerősített, hogy a briteknek erről mennyire pontos információ állt rendelkezésre; ami még rosszabb házon belül a HOOD is 31,5 csomóra volt bejegyezve.

A csatahajókkal szembeni kritika elsősorban a rövid páncélövük volt, habár a kortárs külföldi egységek sem álltak jobban-e tekintetben.

Ezek miatt elvetették ezt a szériát és az újonnan benyújtott rendeléseknek megfelelően a csatacirkálók tervei kaptak prioritást innentől.

 

J3, I3, H3a, H3b, H3c – csatacirkálók minden mennyiségben; 1920 november-december

Az előző széria legfőbb tanulságaként a tripla tornyok rendkívül jó tömeg/páncélzat/tűzerő aránya szolgált. Ezt a tervezők is jól látták és a következőkben egy kivételével már csak ilyen fegyverzet elrendezésben gondolkodtak, különös tekintettel a csatacirkálókra, ahol minden súlycsökkentés jól jött a magasabb végsebesség érdekében.

Furcsa mód elsőként egy, a sorozatból igencsak kilógó és kicsit “retrográd” tervet készítettek. A HOOD hajótest formájához tértek vissza és gyakorlatilag az 1918 májusi, 3 tripla tornyos tervezetet újították fel, igaz a lövegeket a hipotetikus 15”/50 Mark II-re cserélték. Az övpáncél ismét a hajó külső falára került, igaz némileg meredekebb szögben döntve (18-20 fok kb.) A fő páncélfedélzet lehajló szélek nélkül ennek tetejére ült fel, vastagságát 102mm-re csökkentették a K széria 152mm-ről. A hajtómű ismét a HOOD féle rendszer volt, kicsit finomított megoldásokkal, így a HOOD által a próbajáratokon is elért 151.000 LE-s teljesítményt vették alapul. A számítások szerint a transom tat nélküli szélesített HOOD törzsű hajó kb. 32 csomóra lehetett volna képes. Az igen modernnek számító bástya felépítményt és a másodlagos lövegek elrendezését viszont egy az egyben átemelték a K szériáról.

J3_english

A tervezet azonban túlságosan sokat adott fel a páncélzatból, 43.100 tonnás vízkiszorítása mellett mindössze 12.780 t páncélt hordozott, alul múlva még a HOOD-ot is, ráadásul sebessége még így is 1,5 csomóval elmaradt az élvonaltól. Hiába, az extrém magas sebességért hatalmas árat kellett fizetni, ahogy ezt láthattuk a LEXINGTON osztály kifejlesztésénél is (1. rész).

A DNC ráadásul konstatálta ezen a ponton, hogy a csatacirkálók hatalmas kéményei és levegő beszívó nyílásai pontosan ugyanakkora folytonossági hiányt jelentettek a fedélzet páncélzatban. Így, ha szemből, kis oldalszögben érte ellenséges tűz a hajókat akkor könnyedén a kémények páncélozatlan (jó esetben páncélozott rácsokkal védett) kürtőjén keresztül akár a lőszerraktárakig is hatolhatott egy gránát, mindenféle akadály nélkül. Erre a problémára 1920 szeptembere vagy októbere körül talált ki egy elmés megoldást D’Eyncourt, mégpedig azt, hogy a hajtóműveket a hajó közepéről az egyesített lőszerraktárak mögé, a hajó hátsó részébe csoportosította át. Természetesen így a kémények és egyéb szükséges felépítmény elemek blokkolták a hátrafelé való kilövési szögeket, a Nagy Háború tapasztalatai azonban azt mutatták, hogy ebben a szögtartományban a dreadnoughtok szinte soha nem használták a főtüzérségüket[8]. A DNC ezzel a zseniális, de legalábbis merész húzással több legyet ütött egy csapásra:

  • szinte nullára redukálta a kémény kürtőkön keresztüli lőszerraktár találat esélyét a belővési szögek kis spektruma miatt (gyakorlatilag csak egy „tarkó-lövés”, vagyis egy pontosan hátulról érkező találat jelenthetett ilyen veszélyt ezentúl)
  • a kémények meglehetősen messze kerültek a fő felépítménytől, így a dreadnought kor egyik komoly visszatérő gondjára, a füst és a tűzvezető optikák meglehetősen elmérgesedett viszonyára kínált gyógyírt
  • a hajtóművek által elfoglalt helyre a főtüzérséget és velük együtt a lőszerraktárakat koncentrálhatták, ami azzal a további előnnyel járt, hogy ezek páncélvédelmét is koncentrálhatták: elég volt egy viszonylag kis felületet nagyon vastagon páncélozni, hiszen a hajó közepén nagy szélesség és mélység állt rendelkezésre, így a lőszerraktárak hosszát a legminimálisabbra csökkenthették;
  • a nagy térben elnyúló hajógépek védelmét viszont csökkenthették, egy itt elszenvedett találat sokka enyhébb következményekkel járt és a hajógépek redundanciájának okán jó eséllyel nem jelentett végzetes problémát
  • az már csak hab volt a tortán, hogy a lőszerraktárak így a hajó legszélesebb részébe kerültek át, ahol a torpedóvédelem is a maximális hatásfokával működött, szemben a korábbi helyükkel, a hajótest „sarkaiban”, ahol a torpedóvédelem a leggyengébbnek számított a törzs kontúrja által megengedett kis mélység miatt
  • a lövegtornyok középre koncentrálása azt is jelentette, hogy a hajótörzsre ható hajlító erőket a legminimálisabbra redukálták, hiszen az iszonyú tömegű lövegtornyok és barbettáik így nem a törzs két végét nyomták le, ahol amúgy is a keskenyebb törzsrész miatt a barbetták kivágása még tovább csökkentette a merevséget; a középre súlyozott törzs tengerállósága is javult így

 

A fenti elgondolásból született 1920 novemberében az I3 jelű csatacirkáló és az M3 jelű csatahajóterv (erről később).

Az I3 a J3-mal pontosan ellentétes irányban indult el, a tervezők belátták, hogy a magas csúcssebesség érdekében egyszerűen növelniük kell a hajtóteljesítményt és a hajó hosszát is. Ennek köszönhetően megszületett egy igazi szörnyeteg, amely méltó párja, sőt elsöprő erejű ellenfele lehetett volna az amerikai LEXINGTON-nak. A 282 méter hosszú monstrum a legnagyobb (de nem a legnehezebb!) brit hadihajó tervezet volt egészen az 1944-45-ös LION osztályú csatahajó áttervezésekig.

I3_english

A K3-hoz viszonyítva 250 tonnával kisebb vízkiszorításon nyertek 3,5 csomó sebességet, miközben a főtüzérség maradt ugyanaz és a fedélzet páncélzatot is megnövelhették a lőszerraktárak felett, 178/203 mm-re a (a ’K3’ 152/178-áról). Ráadásul a barbettákat is egységes, 305mm vastagságra hozhatták, a K széria több vastagságú kiépítéséről.

Az I3-nál jelent meg legelőször, hogy a döntött övpáncél és a hajótest külső fala közti részt kis átmérőjű fémcsövekkel tervezték feltölteni, amely egyrészről a torpedó elleni védelmet növelhette az extra energiaelnyelő hatásnak köszönhetően (hasonló elven mint a későbbi olasz Pugliese rendszer, csak kicsben), másrészt a páncéltörő lövedékek fejét is deformálhatta ez a védőréteg.

A hajtóművet egy 180.000 LE-s, négy hajócsavartengelyes kiépítés adta, ennél többet technikai okokból nem tudtak akkoriban 4 tengelyen leadni, 4-nél több tengelyes megoldás a sokkal nagyobb szélesség igény miatt meg szóba sem jöhetett.

A bástya alakú felépítmény és a nehézpáncélzatú parancsnoki torony itt is megmaradt, sőt a K szériáról visszaköszönt a transom tat, a töretlen vonalú főfedélzet és a belső, 25 fokra döntött övpáncél is. A bástyát az elülső kettő és a hátsó (középső?) lövegtornyok közé ékelve építették be. A hátsó felépítményt speciálisan úgy alakították ki ék alakban, hogy az minél kevésbé takarja ki a hátrafelé néző tűzmezőt – kb. egy 40 fokos szeletet blokkolt így ez a rész a nagy átmérőjű kémények miatt. A hátrafelé néző tripod főárbóc közvetlenül a kémények mögé került, míg a tathoz közel még egy tripodot terveztek, amely ezúttal előre nézett.

A másodlagos fegyverzet elosztása látta a kárát némileg a különleges kialakítású hajónak: a 8 kétcsövű 152mm-es lövegtoronyból 1 pár került a bástya két oldalára, 3 pár a hátsó felépítményrész hátsó egyharmadában foglalt helyet, a középső pár superfiring pozícióban. Elhelyezésük nem mondható a legoptimálisabbnak, ráadásul a két leghátulsó pár lőszerliftjei már a páncélöv védelmén kívülre kerültek.

Nem nehéz kitalálni, hogy az amúgy az igényeknek tökéletesen megfelelő tervezetet miért vetették el: gigászi hosszúsága miatt egyedül a Gladstone dokk fogadhatta volna, ami kizáró tényezőnek bizonyult.

Hogyan csökkenthetnék le radikálisan a hajó méretét hát? A választ ezúttal a főfegyverzet 6 csőre redukálásában találták meg, ebből született 1920 decemberében a ’H’ széria 3 változata, amely mindegyike az I3-ra épült, de csak két darab tripla toronnyal.

A H3a talán a legelegánsabb és egyben legpraktikusabb a három verzió közül. Itt szimplán kivágták a bástya mögött elhelyezkedő harmadik tornyot, ezzel mintegy 7000 tonnás csökkentést eszközölve (valójában még több, mert a páncélzatot is megerősítették). Ami még jobb hír volt, a hajótest hossza is 20 méterrel kisebb lehetett így.

H3a_english

Az I3-ból átemelt 180.000 LE-s hajtómű megmaradt változatlan formában és a körülötte elhelyezkedő páncélzatot is meghagyták (102mm fedélzet, 305mm öv), azonban a lőszerraktárak, a barbetták és a tornyok védelmét közel az L széria csatahajóinak páncélzat szintjére emelték, azaz teljes értékű védelmet kaptak még 457mm-es gránátok ellen is. A barbetták 356mm-re rúgtak, az övpáncél 356mm-re, mindkettő 1 hüvelykkel (25,4mm) kevesebb mint az L-eken, minden másban azonban megegyeztek (203/229mm-es fedélzet).

Ez volt hát az első osztott páncélzatú előterv, amely egy elég optimális balanszot teremtett – az ’a’ variáns gyenge pontjának azonban a hátulsó kilövési szögek hiánya, azaz a mintegy 60 fokos vakfolt mutatkozott.

A másodlagos fegyverzetet a ’K’ szériához hasonlóan a törzs közepére koncentrálták, egy fedélzetszintre, hála a kivágások eltűntetésének.

A lecsökkentett méret és tömeg okán a végsebesség viszont tovább nőtt 1 csomóval, egészen 33,5 csomóra.

A H3b variácónál az I3 elülső lövegtornyát vágták ki az alátámasztó törzsrésszel és barbettával együtt. Mi több a középső lövegtornyot megemelték egy fedélzet szinttel, hogy jobb kilövési szögeket biztosítsanak neki (a hátrafelé néző vakfolt kb. 20 fokra csökkent), ráadásul ezzel a másodlagos lövegeknek is tisztább tűzmező nyílt. Az elülső tornyok közül szintén azért tartották meg a magasabbat, hogy minél nagyobb tűzteret fedjen le a fegyverzet. A páncélzat megegyezett a H3a-éval, viszont a megemelt barbetta miatt egy egész kicsit szélesebb törzs kellett, így a végsebesség 33.25 csomóra esett.

A másodlagos fegyverzet elrendezést az I3-ról örökölte ez a változat.

H3b_english

A H3c a ‘b’ változat túl magas súlypontján javított, itt a fő fedélzet szintjére süllyesztették a két megmaradt lövegtornyot (ha úgy tetszik itt a kettes számú lövegtornyot vágták ki). Ezáltal a bástya magasságát is csökkenthették egy fedélzetszinttel. A lecsökkentett magasságnak hála a hajótest szélességét is csökkenthették változatlan súlypont mellett, így a sebesség itt 33.75 csomóra ugrott.

Sajnálatosan a kisebb lövegtorony magasság azt is jelentette, hogy a teljes, 8 tornyos másodlagos fegyverzetet a tatra kellett koncentrálni, ahol is csak az egyik pár torony volt emelt pozícióban, ráadásul mindössze a legelső pár lőszerliftjét fedte csak vertikális páncélzat (amely egyébként megegyezett a ’b’ variánssal.

H3c_english

Papíron a ’H’ széria elég attraktívnak tűnt, főleg az ’a’ variáns, mivel méretben és páncélzatban, sőt sebességben is elérték a kívánalmakat. A tüzérségi szakértők azonban túl kevésnek ítélték a mindössze 6 nehézlöveget, amellyel nehézkesebb volt a célzósortüzek leadása is. Ami még inkább problémásnak minősült az a mindössze két tornyos elrendezés, azaz ha az egyik torony megsérült vagy műszaki hiba miatt üzemképtelenné vált a hajó fő fegyverzetének a fele esett ki egyszerre.

 

A G3 első verziója

Nagyjából a ’H’ szériával párhuzamosan, 1920 decemberében egy ’G3’ nevű tervezetet is felvázoltak. Az I3-at alapul vévve itt nem a főtüzérség lövegeinek és tornyainak számát csökkentették le, hanem a kaliberét! Egy, a szintén tervezési fázisban lévő 16.5”/45 Mark I-es löveget használtak fel itt[9], gyakorlatilag az I3 kialakítását megtartva, de a H3 méreteire csökkentve azt (262méter hossz, 46.500 tonna). Így a tüzérség mindössze 1300 tonnával tett ki többet mint a H széria esetében, noha itt 3 lövegtoronnyal és barbettáikkal számoltak. A páncélzatot is a H3-akhoz hasonlóan alakították ki, szinte mindenben megegyeztek, az 1300 tonna többletet a hajtóművek feletti fedélzetből csípték le, a H széria 102/127mm-éről itt mindössze 51/76mm-re csökkentették azt.

A kisebb lövegeknek és tornyaiknak hála a hátulsó lövegtorony hátrafelé való kilövési szöge 10 fokkal javult, azaz 30 fokos vakfolttal számoltak mindössze.

A változatlanul maradt 180.000 LE-s hajtómű 33 csomós sebességet irányzott elő ebben az esetben.

G3_preliminary

A tervezetek közül a G3-ra esett az Admirálisi stáb választása, mint preferált opcióra, ezért ezt választották ki tovább fejlesztésre 1921 januárjában.

 

M2, M3 csatahajók

Nagyjából az I3-mal párhuzamosan a csatahajók fejlesztése is tovább folyt, azonban kevésbé roham léptekben, mint az először építendő csatacirkálóké.

1920 novemberében készült el az I3 csatahajó verziója, M3 néven. Csatahajóról lévén szó a sebesség helyett a páncélzatra került át a hangsúly, így az igényelt 23,5 csomós sebességhez (valószínűleg a QE-khez igazították) a csatacirkáló verzió gépteljesítményének kevesebb, mint harmada, 56.000 LE is elegendőnek bizonyul – ez egyébként figyelemre méltó és a transom tat hatékonyságát igazolja, mivel a QE osztálynak 75.000 LE kellett a 24 csomóhoz ~13.000 t-val alacsonyabb vízkiszorítás mellett! Következésképpen a hajtómű részt is harmadára csökkenthették, amelynek kiszolgálására 1 kémény is tökéletesen elégséges volt. Ehhez a LE teljesítményhez 2 hajócsavar kellett mindössze, így azokat nagyobb átmérőjűre cserélhették (cirkáló sebességnél jobb hatékonyság) és távolabb helyezhették egymástól, ami a kormánylapát sérülése esetén jobb manőverezőképességet adott csak a csavarok használatával.

Ami különleges és nem nagyon volt rá korábban példa, hogy a kazánházak a turbinák mögé  kerültek volna beépítésre, pontosan fordítva mint ahogyan szokás. Erre több okból mutatkozott szükség, elsősorban azért, hogy a forró gőzvezetékeket ne kelljen a középső lövegtornyok barbettái körül vagy közelében elvezetni. Ez utóbbi megoldás ugyanis komoly gondokat vetett fel a korábbi dreadnoughtokon, mert a felmelegedett lőpor ballisztikai teljesítménye eléggé leromlott, ezért a barbettákat hűteni kellett, de sokszor még így sem volt teljesen egyenlő a középső tornyok teljesítménye a végtornyokéval.

A fordított gépelrendezésre további magyarázat, hogy így az egyetlen kéményt is távolabb helyezhették a felépítménytől, biztosítva ezáltal a tűzvezetők füstmentességét és ennek hála a hátsó vakfolt is 30 fokra csökkent az I3-nál tapasztalt 40-ről. Ami viszont a hátránya volt ennek az elrendezésnek, hogy hosszabb hajócsavartengelyeket igényelt, amelyeket ráadásul át kellett vezetni a kazánok alatt/mellett.

M3_English

Mivel a lőszerraktárak és a géptér aránya jelentősen az előbbi javára tolódott el a csatacirkáló variánshoz képest, ezért nem volt értelme az osztott páncélzatnak sem, így a hajó a teljes páncélozott hosszán azonos védelmet kapott, egy 381mm-es, a vertikális síkban 25 fokra döntött övpáncél és egy 203/229mm-es páncélfedélzet formájában. A lövegtornyok és barbetták is a teljes értékű, 457mm-es gránátok elleni védelmet kapták.

A torpedóvédelem mérete és a kettős fenék vastagsága tekintetében nem változtattak az L szériához képest.

Az új elrendezésnek köszönhetően az utolsó csatahajó tervhez, az ’L3’-hoz képest 5000 tonnával kisebb hajó ugyanazt a fegyverzetet hordozhatta, miközben az I3-nál felsorolt összes további előnyt is élvezte.

Csatahajóról lévén szó az Admirálisi Stáb makacsan ragaszkodott a kétcsövű tornyokhoz, mondván, hogy még mindig a 4 X 2-es felállás a legoptimálisabb. Ezért Goodall és Attwod elkészítette az M2 névre hallgató variánst is, ahol kétcsövű tornyokat alkalmaztak 8 löveggel. Az M2 2750 tonnával nehezebb lett, miközben a 4 tornyos elrendezésen kívül semmit nem kapott pluszban (és 1-gyel csökkent a 457mm-es lövegek száma is). Nem maradt kérdés senkiben, hogy az M3-as érdemes csak továbbfejlesztésre.

M2_english

Két kritikát hoztak fel az előtervvel szemben: a döntött válaszfalakat és a 152mm-es lövegekhez szükséges igen nagy számú kiszolgáló személyzetet (mivel elég hosszúak voltak a lőszerutak). Utóbbira megoldásként a DNC tripla tornyokat javsolt, összesen hat darabot, méghozzá a nagy lövegtornyokéhoz hasonló lőszerfelvonóval. A 18 darab löveg súlya miatt azonban ez a megoldás nem biztos, hogy végül is kedvezőbb lett volna, ezért ezt nem is nagyon dolgozták ki.

Image5

 

A legismertebb: G3 kidolgozott változat, 1921 január-augusztus

1920 végén a Harmadik Tengeri Lord által vezetett értekezleten a G3 és az M3 verziókat választották ki továbbfejlesztésre, előbbire koncentrálva az erőforrásokat.

A G3 előterv már önmagában is elég ígéretesnek mutatkozott, pár fájó pont, elsősorban a hajtómű terek feletti páncélvastagság azonban még belerondított az összképbe. A DNC éppen ezért új terveket kért, ahol az ominózus fedélzet páncélzatot 51mm-ről 76 illetve 102mm-re erősítették. Ez 1125 tonna extra súlyt jelentett, amit több lépésben kompenzáltak:

  • a másodlagos fegyverzetet 8-ról 6 kétcsövű lövegtoronyra csökkentették (ezt később visszaállították) – 100t nyereség
  • a 356mm-es övpáncél részt, amely a lőszerraktárakat védte függőleges irányban 30 cm-rel keskenyebbre változtatták – 115 tonna nyereség
  • ugyanezen rész felett lévő 203mm-es páncélfedélzetet közel vízszintesre változtatták[10], lehajló szélek nélkül – 125 tonna nyereség
  • a lövegtornyok páncélzatának csökkentésével további 75 tonnát takarítottak meg

Így 710 tonna többletsúly maradt, amivel együtt 47.500 t-ra emelkedett a vízkiszorítás. A páncélzatban tövábbi változtatásokat is eszközöltek, az övpáncél dőlésszögét 18 fokra mérsékelték, mivel kétségek merültek fel a stabilitást illetőleg a korábbi 25 fokos dőlésszög mellett[11] – utóbbival túl nagy védtelen tér maradt a páncélöv és a külső héj között, amely könnyen sérülhetett és így túl sok viz kerülhetett a törzsbe. Ezen rizikó további csökkentésére ezt a sérülékeny teret kis átmérőjű csövekkel töltötték fel, akárcsak a HOOD-nál a torpedóvédelmi rendszert. A páncélöveket lezáró elülső és hátulsó páncélozott keresztválaszfalakat is függőlegesre változtatták a korábbi kifelé döntött felállásból.

G3_English

Felmerült a kérdés, hogy az igen magas, 33 csomós végsebesség valóban annyira fontos-e, annak tükrében, hogy a LEXINGTON osztály, amely ezt a követelményt támasztotta, több nagyságrenddel gyengébb páncélzattal rendelkezett csak (ezt Goodall-nak hála elég pontosan tudták a britek). Végül is úgy ítélték meg, hogy egy optimalizált hajtóműtér és némi tömegcsökkentés megéri fél-egy csomó veszteséget. Ezért a korábbi 18 kazánt 20, kisebb méretű, modernebb egységre cserélték. A hajtóteljesítmény 160.000 LE-re csökkent a korábbi 180.000-ről, így tehát kb. 32 csomós csúcssebességgel számolhattak (a törzs kontúrját is kicsit meg kellett változtatni hátul, hogy a redukciós műveknek több hely legyen – így a megnövekedett ellenállás is belejátszott a sebesség csökkenésbe).

1921 2
A kazánházak és géptermek elrendezése oldal- és felülnézetben

1921 9

A tömeg kordában tartása végett végül is a főfegyverzethez nyúltak hozzá, amelyet a 16.5”/45 Mark I-ről a 16”/45 Mark I-re változtattak. Ez elég racionális lépésnek tűnt, annak tükrében, hogy utóbbi löveg már javában épült. Ráadsául így megspóroltak annyit, hogy visszaállíthatták a másodlagos fegyverzetet 16 lövegre és az övpáncélzatot eredeti magasságára. Az ’X’, tehát a felépítmények közötti lövegtorony hátrafelé való kilövési szöge így oldalanként 60+10 fokra nőtt (egy képzeletbeli 90 fokos szeletből), a 10 fokot külön jelölték, mivel a kéményekben kárt okozhat a lövések által keltett légnyomás ebben a tartományban.

ME-24
G3 nagy léptékű modellje

A 152 mm-es löveg elrendezésén is változtattak, az előterven a lövegek közül mindössze két torony, azaz két pár löveg kapott megfelelő elhelyezést a bástya felépítmény két oldalán, a maradék hat párat a hátulsó felépítményben helyezték el, de a galériafedélzet alá, tehát akárcsak a kazamata lövegek, ezek is hasonló kivágásokban kerültek telepítésre. Azon kívül, hogy a felette lévő fedélzet sérülése esetén annak leomló darabjai blokkolhatták a torony szabad mozgását, a tornyos elrendezés nyújtotta többi előnyt, például a kitűnő kilövési szögeket is korlátozta ez a fajta elrendezés. Éppen ezért a hat hátsó párból kettőt áthelyezték az elülső mögé, ún. superfiring, tehát emelt pozícióba, így 4 lövegtorony tüzelhetett előrefelé (akár 40 fokos csőemelési szög mellett). A másik 4 pár löveget hasonló elrendezésben, tehát egymás felett, a főfedélzeten illetve a galériafedélzet szintjén beépítve hátulra helyezték, de még részben a páncélöv által védett részre. Az orrtól a tat felé haladva a következő kilövési szögekkel rendelkeztek a tornyok az új felállásban: Első pár: 90° előre/ 60° hátra ; Második pár: 70°/ 80° ; Harmadik pár: 70°/90°; Negyedik pár: 60°/ 90°. Ennek megfelelően a hátsó felépítényt és az árbócokat is áttervezték, hogy elegendő legyen egy tripod – bár végül egy alacsony kis rúdárbóc is került a tatra kiegészítésként.

ME-1
A végső változat tervezett légvédelmi fegyverei a taton

1921 áprilisában a torpedó fegyverzetet is megváltoztatták, a korábbi 533mm-es torpedók helyett immáron 622mm-eseket akart az Admirálisi Stáb, 447kg-os robbanófejjel, ráadásul júniusban még a az oxigén dúsítást (ami az új csoda torpedók hajtását adta) is bevették az új, torpedókra vonatkozó követelmények közé. Az orrban, viszonylag védtelen helyen lévő sűrített oxigén tárolását a DNC nem nézte jó szemmel és megpróbált szabadulni a torpedó fegyverzettől úgy ahogy van. Nem járt sikerrel, olyannyira, hogy ez a „stílusjegy” egészen a NELSON osztályig túlélte a tervezetet.

18485727_10203218246653892_3715887069375483433_n
Torpedó terem a HMS NELSON-on; a kis méretű kép ellenére jól érzékelhető a hajó védtelen részében lévő hatalmas térfogat és a benne koncentrált robbanóanyag menynisége – nem véletlen, hogy a DNC szabdulni akart ezektől

1921 első felének során még egyszer eljátszottak a gondolattal, hogy visszaállítják a 180.000 LE-s gépteljesítményt, ám így 8 méterrel nött volna a hajó hossza ami által Pourtsmouthban lehetetlenné vált a dokkolás. A hossz növekedés azért volt ekkora, mert az új, kisebb kazánokból többre volt szükség, a törzset szélesíteni azonban nem lehetett a Panama csatornán való áthaladási képesség megőrzése miatt, illetőleg a túlzott szélesítés eleve csökkentette a sebességet. A portsmouthi dokkolás elvesztése, a 200 tonna többletsúly és a 350.000 font extraköltség a már amúgy is 9 millió Ł-ra rúgó árcédula[12] mellett szimplán nem érte meg a plusz egy csomó sebesség visszanyerését. A brit csatahajó tervezés a meglévő infrastruktúra és egyéb külső tényezők mellett egyszerűen elérte a praktikus határait.

ME-4
Három 16″/45 Mark I, B lövegtorony

1921 augusztus 12.-én meg is kapta az Admirálisi Stáb pecsétjét a tervezet. Az ekkor véglegesített változat páncélzata a következőképpen alakult:

  • 356mm-es vertikálisan 18 fokra döntött öv a lőszerraktárak és a legelső kazánház mellett és 305mm-es, szintén 18 fokos lemezek a maradék kazánházak és géptermek védelmeként
  • 203mm-es sík fedélzet a lőszerraktárak és az elülső kazánház felett, 152mm-es sík fedélzet a következő kazánház felett majd 102mm-es sík fedélzet a maradék kazánok és a turbinák felének védelmében; végül 178mm-es sík fedélzet a leghátsó turbinaterem fele és a hátulsó másodlagos lövegtornyok lőszerraktárai felett
  • Ezen felül hátul a tatig különböző vastagságban a vízvonal szintjén tovább nyúlt a fedélzetpáncélzat, akárcsak elől a torpedó termek fölött

Ezen kiegészítő fedélzetek miatt nem mondható teljesen vegytisztának a mindent vagy semmit páncélelrendezés, ugyanakkor a hosszú orr rész gyakorlatilag védtelen mivolta így is kritikát váltott ki.

ME-37
A másodlagos fegyverzet előlső tornyai
ME-53
A bástya hátulja

A torpedóvédelmi rendszer nagyjából változatlanul maradt a korábbi tervszériákhoz képest, a válaszfalak közti részeket itt is kb. 2000 tonna vízzel töltötték fel. A legújabb kutatások szerint azonban egy további „trükkel” is megfejelték ezt, méghozzá egy a tengeralattjárókéhoz hasonló, sűrített levegős kifúvó szeleprendszert terveztek, amely asszimetrikus sérülés esetén nagyon rövid idő alatt kifúvathatta a védőrendszerben lévő vizet. Így gyakorlatilag tartalék felhajtóerőt nyerhettek vissza igen rövid idő alatt. Sajnos több részletet nem tudni erről, minden esetre az beszédes, hogy a későbbi brit csatahajókon ennek nyoma sem volt.

1921 51921 6

1921 szeptember 3.-án küldték ki a tender meghívást a következő hajó- és fegyvergyáraknak: Beardmore, John Brown, Cammel Laird, Vickers, Fairfield, Armstrong Witworth, Harland and Wolff, Swan Hunter.

A 4 legjobb ajánlatot fogadták el, amelyek a következőek voltak:

  • Beardmore, 3.786.332 Ł (a gépberendezést a Vickers-nek adták alvállalkozásban)
  • John Brown, 3.879.000 Ł
  • Fairfield, 3.900.000 Ł
  • Swan Hunter, 3.977.175 Ł

30-36 hónapos, a próbajáratig tartó építési időben szerződtek le a gyárakkal. Az árak nem tartalmazták a fegyverzetet és a páncélzatot, illetve a tűzvezető rendszereket – a hajógépeket és a teljesen felszerelt törzset viszont igen.

A fő komponenseket, köztük a lövegtornyokat az Admiralitás más gyártóktól szerezte be, esetünkben az Armstrong és a Vickers kapták a megrendelést a 406mm-es (12 db) és a 152mm-es (32 db) lövegházakra, egyenlő arányban elosztva, plusz az Armstrong még három tartalék 406mm-es tornyra is szerződött. [13]

A 37 (egy tartalék löveg) darab 16”/45 Mark I-re leadott rendelés a következőképpen oszlott meg:

  • Elswick, 13 löveg
  • Vickers, 15 löveg
  • Beardmore, 9 löveg

A páncélzatot (a lövegtornyok lemezeit kivévve, amit a lövegtornyot építő cégeknek kellett vállalni) szétosztották a nagy gyártók között, mindezt úgy, hogy minden gyártó vállalt mind a négy egységhez. A Vickers például mind a 4 hajó ’A’ barbettáját elvállalta, az ’X’ barbettákat a Cammel-Laird vitte, a ’B’ tornyok tartószerkezetét meg vegyesen a John Brown és az Armstrong szállította volna végül. A páncélzat többi elemét még inkább szétszórták a beszállítók közt.

1921 3
A lövegtornyok tűztere, jól látható az ‘X’ torony hátrafelé néző szögeinél a 10-10 fokos ‘piros zóna’

1921 8

Végül egyik egység gerincfektetése sem történt meg, és 1922 februárjában, a Washingtoni Szerződés aláírásával egy időben törölték is a rendeléseket, habár kb. fél millió fontot már ráköltöttek a programra, sőt magán hajógyárakról lévén szó további kötbéreket is kifizettek.

Azért nem minden veszett kárba, az első két szett lövegtornyot felhasználták a NELSON és a RODNEY építéséhez, igaz jelentős módosítások után (amelyek elsősorban a tömeg csökkentésére irányultak).

A másodrétű szakirodalom sok helyen INVINCIBLE (II) osztály néven is hivatkozik a G3 terv alapján építendő 4 hajóegységre, sőt mind a 4 egység nevét megadják a brit tradícióknak megfelelő “IN-” kezdetű nevekkel, ám ezek pusztán találgatások és hivatalosan kiadott nevekről nem tudni.

 

További csatahajótervek, N3, O3, 1921 második fele 

Mivel a csatahajókat eredetileg is az 1922-23-as programban akarták megrendelni, ezért azok tervezése némileg háttérbe szorult. Az 1920 novemberében elfogadott M3 tervezet adta az alapot a továbbfejlesztésre, de valójában csak kb. 1921 késő nyarán nyúltak hozzá. A G3 végső változatán eszközölt összes módosítást bevezették itt is, azaz a másodlagos fegyverzetet átrendezték és a páncélzatot újra osztották, dőlésszögét csökkentették a fentebb felsorolt elvek alapján (még az övpáncél is 3 különböző vastagságból állt össze, ez fontos különbség az M3-hoz képest), természetesen itt nagyobb vastagságok mellett.

A Harmadik Tengeri Lord kérésére a torpedővédő rendszert a csatahajókon a korábbi 340kg-osról 445kg-os robbanófejek ellen is védeni képes rendszerre akarták cserélni. A nagyobb energiát elnyelni képes rendszer következésképpen nagyobb mélységet, azaz a külső héj és a válaszfalak közt nagyobb távolságot igényelt. A bökkenő azonban ezúttal is az volt, hogy a hajó szélességét nem lehetett tovább növelni, hiszen a dokkok és a Panama csatorna képesség ezt megakadályozta. Ezért kénytelenek voltak a hosszt növelni (15m-rel), hogy belső térfogatot nyerjenek és így némileg elnyújtottabb gépházakat és lőszerraktárakat alkalmazhattak. Így végül mindössze 11 méterrel volt rövidebb a csatahajó változat a G3 végső formájánál. A hossznövekedés 2500 tonnányi plusz tömeget is jelentett és még ennek elenére is csökkent a lőszerjavadalmazás a csövenkénit 100 lőszerről 90-re.

A páncélzatot is megerősítették, az övpáncélt az elülső felén 381mm-re, a gépházak és a kazánok fele melletti részen meg 343mm-re (az eredeti tervrajzokon a 356mm is szerepel áthúzva). A fedélzetet elől 203mm-re, hátul 178mm-re tervezték (utóbbi érték változott csak a G3-hoz képest). A hátulsó 4 pár másodlagos löveg lőszerraktárai teljes mértékben a páncélöv által fedett részre kerültek.

A sebességet továbbra is 23-23.5 csomóban határozták meg, 2 hajócsavartengely mellett, mindehhez a fordított hajtómű elrendezést is megtartották.

N3_English

1921 július 6.-ezt a verziót terjesztették az Admirálisi Stáb elé mint az ’N3’-as vázlatot. Érdekes módon a löveg kaliberét nagyon titkolták.  Ezért, illetve a DNC 1921 augusztásban Attwood felé tett kommentje miatt, ti. hogy a 457mm-es löveget valószínűleg törlik a nagy mérete és légnyomása miatt, született egy áttervezett N3 is. Ráadsául a DNC gyanította, hogy az US Navy új hajóinak tükrében (amelyek mind 16”/50 Mark 1-es lövegeket kaptak[14]) az Admirálisi Stáb vélhetően egy 12 darab, 406mm-es lövegekkel felszerelt hajót preferálna, hogy ők maguk (a RN) ne erősítse legalább a kaliber versenyt. Ezen felül logisztikai szempontból sem tűnt hátrányosnak, hogy az új generációs csatacirkáló és csatahajó fegyverzetét egy ugyanazon lövegtípus alkossa. Ebből az elgondolásból nem született részletes terv, csak egy előterv-vázlat, amely egy 15méterrel meghosszabbítot N3-at mutatott, a felépítmény előtt és mögött is két-két háromcsövű 16”/45 Mark I-es lövegtornnyal. A hajtóteljesítményt 60.000 LE-re növelték a 23 csomós sebesség tartásához, a vízkiszorítást 50.700 tonnára becsülték (az N3 48.500 tonnás). A tervet nem dolgozták ki, de valószínűsíthető, hogy a pánclzatot némileg csökkenteni kellett volna a plusz egy barbetta és lövegtorony saját tömege és az azok által igényelt plusz páncélzat miatt.

N3rev

Végül szintén a legújabb kutatások feltártak még egy ’O3’ néven előkészített változatot is, amelyet az Admirálisi Stáb számára már nem terjesztettek fel, hiszen 1921 decemberében készült, amikor már szinte biztosra vehető volt, hogy a Washingtoni Szerződés 35.000 tonnában és 406mm-es lövegekre fogja korlátozni a csatahajókat. Mégis ez a változat egy úgymond ’hedge’, azaz biztosíték volt arra az esetre, ha valamiért mégsem kerül elfogadásra a flottaszerződés. Mivel mint tudjuk ez nem így történt, ezért később a NELSON osztály előterveinél újra felhasználták az O3 jelölést. Erről a frissen felbukkant korábbi verzióról csak annyit lehet tudni, hogy egy némileg megnövelt N3-ról van szó (gyakorlatilag a csatacirkálók méretére hozták, hogy maximálisan kihasználják a dokkok által nyújtott térfogatot). A fennmaradt vázlat alapján egy 261m hosszú, 51.000 tonnás egységet képzeltek el. 60.000 LE-s hajtóművel (23.5 csomó) és két kéménnyel. A fegyverezt megegyezett az N3-éval, a páncélzatot a hosszabb törzs miatt némileg csökkentették, 178mm-re a főfedélzeten a lőszerraktárak fölött és 127mm-re a köztes részen a géptermek felett, illetve az övpáncél középső részét is 343mm-re csökkentették. Feltételezésem szerint a két kémény és a hosszabb hajótest arra is utal hogy másfajta, akár turbó-elektromos meghajtással próbálkoztak, vagy akár váltakozó hajtómű elrendezéssel (tehát egy kazánházat egy gépház követett és utána ismét egy kazánház stb.)

Az N3 azonban maga sem volt teljesen készen, sok részletkérdés, például a kazánok pontos száma, a kéménykürtők védelme lezáratlan maradt.

A Szerződés árnyékában: F2, F3 csatacirkálók

Ahogyan az első fejezetben is tárgyaltuk, 1921 novemberében összeült az öthatalmi egyezménynek is hívott Washingtoni Konferencia. Az Egyesült Államok részéről az egyik legelső javaslat a jövőben építendő hajók vízkiszorításának korlátozására irányult, ezt 35.000 tonnában kívánták megszabni. Ekkor a lövegkaliberre vonatkozó limitáció még csak körvonalazódott. Beatty admirális (a jütlandi hős) aki, a brit küldöttséget vezette, tudni akarta, hogy mi fér bele ebbe a korlátozásba, ezért szinte titokban megkérte a DNC-t, hogy dolgozzon ki alternatívákat a megadott kereteken belül. Az Admirálisi Stáb csatacirkáló beállítottságú politikája miatt először éppen ezért a G3-as tervet gyúrták át, sokkal kisebbre.

A 35.000 tonnás korlát megjelenésével egyértelművé vált az is, hogy a jövő hajói még inkább a tűzerő-páncélvédelem-mozgékonyság hármas kibalanszolásáról fognak szólni.

November 30.-án a DNC felterjesztett két csatacirkáló tervet, az ’F2’-t és az ’F3’-at. Előbbi a harmadik tengeri Lord által is javasolt változat volt, ahol is a súlycsökkentést a főfegyverzet visszavágásávla oldották meg. A DNC tervein mindössze hat darab 381mm-es löveg szerepelt, kétcsövű tornyokban elrendezve. Hogy a G3 páncélzatát megtarthassák mindhárom lövegtornyot a felépítmény elé, egy részre koncentrálták és csak a leghátsó, ’C’ jelű torony volt megemelt pozícióban.

Az ’F3’ ezzel párhuzamosan háromcsövű lövegtornyokat alkalmazott, összesen kilenc darab 381mm-es löveggel, cserében a hajtóteljesítményt csökkentették 112.000 LE-ről (F2) egészen 90.000-re és így a sebesség is 30-ról 29 csomóra esett itt. Mindkét változat megtartotta a 18 fokra döntött belső övpáncélt, amely itt 343mm vastagságra rúgott a lőszerraktárak és 305mm-re a hajtómávek mellett. A páncélfedélzetek 178 és 90mm vastagságúra alakultak a fenti sorrendben.A víz alatti védelemnél is megtarották a 340kg-os töltetek elleni torpedó védő rendszert és kialakítását, a kettős fenék mélységét azonban csökkenteni kellett. Ami a fegyverzet többi részét illeti, maradtak a 152mm-es lövegek kétcsövű, páncélozott tornyokban, azonban az F2 csak 6 párt, az F3 mindössze 2 párt kapott ezekből. A két 622mm-es torpedóvetőcsövet szintén átemelték a G3-ról mindkét változatnál. Az F2 kényelmesen belefért a 35.000 tonnás korlátba, az F3 éppen a felső határán mozgott.

Ez a széria a további tárgyalások miatt tulajdonképpen itt félbe is maradt – a csatahajó változat tervei el sem készültek, illetőleg 1921 decemberében ’O3’ néven már a NELSON osztály első előterveként, annak portfoliójában jelent meg.

Konklúzió

bigbritish19222
Az összes terv egy képen – bal oldalon a csatahajók, középen a csatacirkálók, jobb oldalon a két , a már az egyezmény szerint megtervezett, alapvető kategóriájú hadihajó

 

A fentiek alapján kijelenthetjük, hogy a kor legpotensebb hajói lehettek volna ezek az egységek, amelyek ha nem is egy teljesen új korszakot, de mindenképpen egy új generációt jelentettek. A G3 végleges formájában tényleg közelítette a csatahajó és a csatacirkáló ideális egyvelegét, az N3 másrészről minden kétséget kizáróan a legkomolyabb tűzerejű és legjobban védett csatahajó lehetett volna az 1920-as évek második felére.

all_2
A teljes sorozat

A szakirodalom elég vegyesen ítéli meg ezen tervezeteket, van amelyik egyenesen a 20 évvel későbbi IOWA és YAMATO szintjére magasztalja őket, van amelyek szerint elhibázott konstrukciók lettek volna az újszerű elrendezéssel és a túlontúl magas árcédulájukkal. Azt gondolom az azért sokat elárul a hajók harcérétkéről, hogy a Nagy Háború utáni eléggé legatyásodott gazdasági helyzetben négy ilyen (G3) hajóegységet is megrendeltek. Ugyanakkor tény az is, hogy reálisan a RN a Washingtoni Szerződés megkötése nélkül a USN 10 modern csatahajójával és 6 csatacirkálójával nézett volna szembe, amihez még jött a Csendes-oceánon a Japán Császári Haditengerészet feltehetően 6-7 modern és nagy, alapvető kategóriájú hadihajója.

Velük szemben állt volna a HOOD és négy-négy G3 – N3. Ennek tükrében nem köttetett olyan rossz üzelt Washingtonban a brit részről, főleg, hogy végső soron a NELSON osztályként egy 35.000 tonnára zsugorított változat mégiscsak napvilágot látott, és ezen 2 hajónak jóval kevesebb modern ellenféllel kellett szembenéznie. Így levonhatjuk azt a tanulságot, hogy akár a LEXINGTON osztály esetében, nem volt teljesen hiábavaló és elvesztegetett erőfeszítés az a hatalmas mennyiségű tervezőmunka amit d’Eyncourt, Goodall és Attwood ezekbe a projektekbe fektetett.

 

[1] QUEEN ELIZABETH és R osztályú csatahajók, a HOOD, RENOWN, REPULSE csatacirkálók főfegyverzete.

[2] utóbbiak egész jó eredménnyel – hozzájuk kötődik a legnagyobb lőtávolság amiről brit hajó ágyúval célzott tüzet nyitott

[3] Valójában egy 508mm-es löveg is fejlesztés alatt állt az USA-ban

[4] transom tat: a finoman vékonyodó tat vonal helyett itt hirtelen egy keresztben vágással ér véget a törzs, mintha levágtak volna keresztben egy darabot belőle

[5] korábban, a QUEEN ELIZEBTH osztály áttervezéseként számontartott ’U4’ és ’U5’ előterveknél már alkalmaztak hasonló elrendezést

[6] egy mai NIMITZ osztályú hordozó durván 317 méter hosszú és 41 méter széles a vízvonalon – tehát ez elég ambiciózus tervnek minősült

[7] a 293 méter a szárazdokk két végső blokkjának külső éle között értendő, tehát elvben a 65000 tonnás korlát betartása mellett akár még hosszabb hajó is szóba jöhetett

[8] A dreadnought korszakban számos hajóosztály rendelkezett középen elhelyezett lövegtornyokkal, ám minden esetben került melléjük a tatra is a nagy lövegekből. Itt tehát a jobb páncélvédelem érdekében feláldozták a teljesen hátrafelé irányuló nehéztüzérséget. Némileg humorosan megjegyezhetnénk, hogy a Royal Navy nem félt attól, hogy hajóit üldözőbe vennék, vagy ahogy az HMS RENOWN egyik tisztje mondta, amikor a HOOD-hoz hasonlították hajóját: „Who needs two turrets aft?” – avagy kinek van szüksége 2 toronyra hátul – egy brit hajón!? A viccet félretévve a gyakorlat tényleg azt mutatta, hogy közvetlen előre és hátra nagyon ritkán tüzeltek csak, ezért a valós harcképesség csökkenés csak marginálisnak mondható

 

[9] A DNC megjegyezte, hogy szükség esetén három darab, kétcsövű 18”/45 Mark I-est hordozó tornyokra cserélhetik a fegyverzetet, ha a 16.5”/45 nem válik be

[10] 2,5 fokos, a középvonaltól kifelé irányuló dőlésszöget kapott a fedélzet

[11] valószínű, hogy az orr illetve a tat felől meredeken lecsapódó lövedékek ellen is hatásosabb lehetett a kisebb, 18 fokos dőlésszög, mert így csökkent az esélye, hogy ezen lövedékek a fő páncélöv alatt csapódnak a törzsbe

[12] a HOOD 5.8M Ł-ba, a 20 évvel későbbi KING GEORGE V osztály hajói átlag 7.3M Ł fontba kerültek, akkori árfolyamon

[13] A fő forrásomban – N J M Campbell „Washington’s Cherrytrees Part 3 – Warship Volume 1” (Conway, 1977)-  szereplő információ szerint a Vickers, és az Elswick gyárak kaptak rendelést: előbbi 6 darab háromcsövű 406mm-es és 32 darab kétcsövű 152mm-es lövegtorony, utóbbi a másik két hajóegység hat 406mm-es és négy (három elyett) tartalék lövegállás legyártását vállalta.

Ezzel szemben Ian Johnston & Ian Buxton: The Battleship Builders (Seaforth, 2013) hivatkozása szerint az Armstrong és a Vickers kapta meg a szerződést, ahogy az írásban is szerepel; ez utóbbi logikusabbnak tűnik, mivel a tornyot az Armstrong cég tervezte…

[14] Goodall amerikai kiküldetésének köszönhetően ezt pontosan tudták


Források (mindhárom részre vonatkozóan, fontossági sorrendben):

Norman Friedman: The British Battleship: 1906-1946 (Seaforth, 2016)

N.J.M. Campbell: Washington’s Cherrytrees: The Evolution of the British 1921-22 Capital Ships (Warship Volume 1, Conway, 1977)

Maurice Northcott: HMS HOOD (Ensign series – Bivouac Books Ltd, 1975)

Ian Buxton&Ian Johnston: The Battleship builders (Seaforth, 2013)

Norman Friedman/N.J.M. Campbell: Naval Weapons of World War One (Seaforth , 2011)

John Roberts: British Battlecruisers 1905-1920 (Seaforth, 2016)

Norman Friedman: Fighting the Great War at Sea (Seaforth, 1914)

Alen Raven&John Roberts: Die britische Schlachtschiffe des Zweiten Weltkriegs (Bernard&Graefe, 2002)

R.A. Burt: British Battleships 1919-1945 (Seaforth, 2013)

Ezen felül hatalmas köszönettel tartozom a következő barátaimnak, akik felbecsülhetetlen támogatást és egyéb forrásokat, rajzokat biztosítottak:

David Murfin -nek az ‘Y’ tervért és hatalmas tudásáért a témában, amit számtalanszor megosztott velem

Maciej Chodnicki-nak a 3. rész rajzaiért és hasonló témájú cikkének lengyel-ről fordított változatáért

Takács Zoltánnak az újabb kiváló rajzért (‘Y’ előterv)

Norman Friedmannek, az utólagos kérdések megválaszolásáért

 

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s