Washingtoni Cseresznyevirágok 2./II

Második Fejezet: Jütland után

 

Jütland hatása

Nem mehetünk el szó nélkül a kor meghatározó tengeri ütközete mellett, már csak azért sem mert közvetlen hatással bírt nemcsak a HOOD, de minden későbbi nagy hadihajó sorsára is. Nem célom az amúgy jól ismert eseménysorozat részletes ismertetése, inkább kiragadnám a történetünket érintő közvetlen tényezőket, amelyekből talán pár újszerű is akad.

1915 januárjában lezajlott a Nagy Háború első komoly, nagyjából hasonló erőjű felek közti összecsapása Dogger Banknál: David Beatty admirális 5 csatacirkálója csapott össze Franz Hipper admirális 3 csatacirkálójával és 1 páncélos cirkálójával. Az ütközet ugyan a németek visszavonulásával és a BLÜCHER páncélos cirkáló elsüllyedésével végződött, a britek nem arattak elsöprő győzelmet, mert a három nagy harcértékű német csatacirkáló kereket oldott. Az ütközetből levont legfontosabb tanulság Beatty számára az volt, hogy ha gyorsabb tűzre képesek a hajói akkor elkapják a maradék német hajókat is. A háború elején megváltoztatott gyakorlatnak megfelelően (és Jellicoe és Beatty javaslatára) a brit hajók több muníciót vettek a fedélzetükre, mint amennyi a lőszerraktárakba fért, éppen ezért a plusz kivetőt tölteteket, amelyek kordit alapúak voltak, a lövegtornyok szabad részeiben és a közvetlenül a tornyok alatt elhelyezkedő lőszerkezelő helyiségekben halmozták fel. A tölteteket, hogy valamelyest védjék őket,  egy tűzálló hüvelyben tárolták a felhasználásukig, abból kibontva kerültek a lövegcsőbe töltésre.

cordite buckets
A Clarkson toknak is hívott tűzvédő henger: jobb felül a szövegben említett típus
Animated_gun_turret
Animált ábra egy brit rendszerű, korabeli lövegtorony működéséről: jól látható a minden szinten közbeiktatott lángvédő ajtók működése; ezek hiányában egy szúró lángnyelv a lőszerliften át könnyedén lejuthatott a lőszerraktárakba, hiába minden páncélzat felette

Éppen ezért a csata során ezek a köpenyek felgyűltek a torony aljában és akadályozták a lőszerraktárakból hozott töltetek kezelését és betöltését. Beatty éppen ezért erősen javasolta hajóinak, a csatacirkáló flottának (egyébként Jellicoe jóváhagyásával és tudtával), hogy a tornyokban és kezelő helyiségekben előre felhalmozott tölteteket már eleve a védőhüvelyek nélkül tárazzák be, továbbá a lőszerraktárból való gyorsabb kiszolgálás érdekében a lángvédő ajtókat szereljék le a lőszerraktárakról a lövegtornyok barbettái felé. Így tulajdonképpen a tornyokon belül egy készenléti lőszer tárolót hoztak létre, amit a raktárakból gyorsan utána is tudtak tölteni. Beatty csatacirkálói, a zászlóshajó LION kivételével mind követték az admirális javaslatát és így vonultak a Jütlandi ütközetbe.

bigall
A Jütlandi csatát megvívó nagy hadihajók: a bal oldali három oszlop a Royal Navy, a jobb oldali két oszlop a Kaiserliche Marine hajóit ábárzolja

A Jütlandi csata hasonlóan indult a Dogger Bankihez, csak éppen itt mindkét oldalon ott állt a csatacirkálók mögött a teljes csatahajó flotta, sőt egy véletlen folytán Beatty még 4 QUEEN ELIZABETH osztályú gyors csatahajót is a közvetlen támogató egységeként tudhatott maga mögött. A csata első felvonásában azonban rögtön nagyon csúnya pofont kaptak az angolok, ugyanis az INDEFATIGABLE és a QUEEN MARY csatacirkálók mindössze egy-egy találattól felrobbantak és elsüllyedtek, alig hagyva túlélőket. Mindkét esetben nyilvánvaló volt, hogy a hajók lőszerraktára robbant be, amely a hajótest katasztrofális sérüléséhez vezetett – értsd a hatalmas hajók szimplán derékba törtek és elmerültek, hatalmas emberveszteséggel mindkét esetben. Beatty zászlóshajója, a LION sem sokkal kerülte el a katasztrófát, miután a ’Q’ lövegtornyának tetejét áttörte egy német gránát és bent kordit tüzet okozott. Csak a torony kapitányának lélekjelenléte és a ’Q’ torony lőszerraktárának elárasztása mentette meg a hajót. A csata során a későbbiekben az INVINCIBLE csatacirkáló is testvéreinek sorsára jutott a LÜTZOW-tól és a DERFFLINGER-től elszenvedett találatok miatt. Persze nem ez a 3 hajó volt az összes, amely Jütlandnál lőszer robbanás általi véget ért, mégis e három eset érintette a legmodernebb és legnagyobb harcértékű hajókat a brit flottában.

letöltés
A HMS Lion ‘Q’ tornyának maradványa a csata után: a hiányzó tetőlemezt a robbanás ereje tépte le
521px-TigerXTurretRoofSP1597
A HMS Tiger ‘Q’ tornya. Itt a robbanás is elmaradt, de egyértelmű a találat helye: a jobb oldali úriember feje és karjai közt lévő gerenda a torony középvonala

 

A csata után azonnali vizsgálatot rendeltek el. A DNC, Sir Tennyson d’Eyncourt megvizsgálta a csatából visszatért hajók sérüléseit, miközben a két vezér admirális által létrehozott bizottság kivizsgálta a lőszerraktár robbanások okát. Ahogy várható volt egymásra mutogatás kezdődött, azt mindenki eldöntheti, hogy a fentiek és a következők ismeretében kinek ad igazat.

A két admirális, bár elismerték a kordit tüzek lehetőségét és veszélyeit, hamarosan mindenféle más magyarázat után néztek és fabrikáltak, megpróbáltak kibújni a korábbi javallataik megmagyarázása alól is, hiszen jól tudták, hogy vastagon volt szerepük és tudomásuk a történtek előzményeiről. Beatty rövidesen meg is találta a kifogást: a nagy lőtávolság miatt meredekebb ívben lecsapódó lövedékek „személyében”. Elmélete szerint a németek nagyobb távolságról nyitottak tüzet mint korábban és a meredekebben becsapódó lövedékek átütötték a csatacirkálók vékonyabb fedélzetpáncélzatát a lőszerraktárak felett vagy mellett. Ez a magyarázat egyébként szinte a mai napig tartja magát a köztudatban és kevésbé avatott körökben ez alapján szokták kijelenteni, hogy a csatacirkáló koncepció mint olyan megbukott.

Szegény DNC-nk véleményét nem idézik oda soha, sőt teljesen eltussolták – érthetően saját bőrük és karrierjük mentésére, mivel a csata után nem sokkal Jellicoe Első Tengeri Lord, Beatty pedig Jellicoe utódja lett a Grand Fleet élén. D’Eyncourt viszont nagyon is tárgyilagosan és a csatából sérülten visszatért hajókat tárgyi bizonyítékként használva leírta jelentésében, hogy bizony nagyon kevés találat nyoma volt tetten érhető a fedélzeteken, még a géptermek feletti részeken is, amik pedig jóval nagyobb felületet jelentettek a lőszerraktárakhoz képest és ráadásul a hajók széles, középső részén helyezkedtek el, amit sokkal nagyobb eséllyel érhetett találat. Ráadásul a vertikális felületeket ért sérülések azt mutatták, hogy bár a lövedékek rendszerint áthatoltak a páncélzaton, de a robbanásuk utáni repeszeket már a viszonylag vékony belső válaszfalak is felfogták. Érdemes megjegyezni, hogy a németek szinte kizárólag páncéltörő, azaz AP lőszerrel tüzeltek, amelyek ugyan rendkívül jó átütőképességgel rendelkeztek, azonban elég kicsi robbanó töltetet használtak (ezt még fokozta, hogy eleve kisebb kaliberűek voltak a lövedékek), így a sérülés lokalizált volt még egy sikeres találat esetén is. (Ezzel szemben a britek vegyesen használtak AP és HE, tehát robbanó gránátokat, utóbbit sokkal jobb hatásfokkal, mivel a brit AP lőszerek jó része nem robbant fel vagy már átütéskor darabokra tört). [1]

shipst-100-a.jpg
A viszonylag ritka, fedélzetet ért találatok egyike a HMS LION-ön: a kép rossz minősége ellenére is kivehető a becsapódás lapos szöge a hosszú, elnyúlt perforációból

A DNC érdekes módon azt a következtetést vonta le, akárcsak elődei 10-12 évvel korábban, az ún. páncéltörő sapkás AP lövedékek bevezetésekor, hogy bizony az ágyú-páncél versengésben jelenleg az ágyú áll nyerésre, mivel a vastag lemezeket is átlőtték. Jütlandnál a TIGER 9”/229mm-es övpáncélja volt a legvastagabb amit perforáltak, de ne felejtsük el, hogy ezt a németek 280 ill 305mm-es lövegei érték el. Éppen ezért a DNC szerint a páncélzatra inkább úgy érdemes tekinteni, mint egy külső rétegre amely működésbe hozza az AP lővedékek gyújtóját és így a repeszeket már a belső repeszfogó lemezek könnyedén háríthatták. Egyfajta rétegelt védelmet képzelt el, akárcsak a fedélzeteknél. Egyébként is a lőtávok növekedésével az övpáncélon való találatok száma jó eséllyel csökkeni fog – igaz ezt némileg ellensúlyozta a lövegek kaliberének folyamatos növekedése, mivel a nagyobb kaliber miatt nagyobb távolságokon maradt viszonylagosan lapos a röppálya.

A lövegtornyoknál és a barbettáknál azonban nem adódott lehetőség a térközzel és belső repeszpáncéllal erősíteni a védelmet – a LION ’Q’ tornyát ért találat és egyéb tényezők alapján egyértelmű volt, hogy mindhárom csatacirkáló a lövegtornyának tetején át kapta a végzetes lövést. Az INVINCIBLE és INDEFATIGABLE tetőlemeze mindössze 1”/25.4mm vastag volt és ráadásul a tornyok elülső felén még kicsit be is volt döntve előre, így a lecsapódó lövedékek még kedvezőbb szögben érték azokat. A viszonylag vékony lemezek áttörése után semmi, de semmi nem állt a lövedékek útjában, hogy forró repeszeik felgyújtsák a halomban álló kordit tölteteket, így futótűzként vagy inkább robbanás-sorozatként terjedt végig a tornyok szerkezetén lefelé, a lángálló ajtókat nélkülöző lőszerraktárakba, ahol akár néhány száz tonnányi további korditot tároltak, zárt térben.

Éppen ezért hajlott eleinte a DNC is arra, hogy a lehető legvastagabb páncélzatot használják és tulajdonképpen emiatt szorgalmazta ő is a HOOD áttervezésére – a vastag páncélzat hasznavehetetlenségét azonban nem hangoztatta hivatalosan, részben azért is mert az áttervezési munkálatok alatt Jellicoe már Első Tengeri Lord lett és így a DNC felettese, részben pedig feltehetőleg az ő nézetei is változtak valamelyest a visszájára.

BC_VDT_VonDerTann_Pho5
Egy brit 15″-es AP lövedék hatása a VON DER TANN csatacirkáló 100mm-es hátsó övpáncélján: a páncéllemezt ugyan cserélni kellett és a mögöttes szerkezetek is károsodtak, de mégis érdemi sérülés nem keletkezett

Jütlanddal kapcsolatban rengeteg elmélet látott napvilágot a csata után és azóta is, rengeteg féligazságot kimondva, az azonban több, mint valószínű, hogy a meglehetősen laza lőszertárolási rutin jelentős szerepet játszott a három brit csatacirkáló pusztulásában. Amennyiben betartják az eredeti előírásokat abban az esetben a katasztrófa elkerülhető lett volna, ahogy a LION példája mutatta. Azt is érdemes megjegyezni, hogy míg a brit oldal több nagy hajót veszített addig a csatát túlélt hajók sérülései viszont egyértelműen a német oldalon voltak sokkal súlyosabbak, annak ellenére is, hogy a brit gránátok pocsékul működtek, viszont a nagyobb kaliberű lövedékek szimplán a kinetikai energiájukkal is nagyobb pusztítást végeztek.

20150616ax-7
A HMS INVINCIBLE maradványai a lőszerraktár találat után pár perccel, a sekély vízmélység miatt a roncsba szorult levegő fenntartotta az orrot és a tatot még egy darabig

Minden esetre a Beatty által vélt és valójában fikcionális konklúzió, – ti. hogy a brit csatacirkálók gyenge fedélzetpáncélzata achilles sarokként a végüket jelentette – és amely a DNC véleményével ellentétben nagy publicitást kapott, igencsak hosszútávú következményekkel járt. Ez ráadásul nem csak a közvélekedést befolyásolta, hanem igenis komoly lépéseket tettek a már meglévő és a jövőbeni hajók páncélzatának erősítésére is. Az a meggyőződés, hogy Jütland megváltoztatott mindent és a jövőben kizárólag a nagy lőtávolságok és a meredeken lecsapódó lövedékek jelentik majd a döntő fenyegetést elvitte a hadihajótervezést egy olyan irányba, ami miatt végül is a HOOD testvérhajóinak építését is leállították. Következésképpen az Admiralitás úgy ült oda Washingtonban a tárgyalóasztalhoz, hogy legpotensebb hajóikból hármat éppen 3 évvel korábban „dobtak a kukába” és a kezükben csak jól csengő, de egyelőre csak terv szinten létező hajók voltak.

 

A HOOD és az ADMIRAL osztály többi hajója

 

A HOOD gerincfektetésére pont a csata napján, május 31.-én került sor, azonban a fentiekben leírtak miatt, Jellicoe Első Tengeri Lord utasítására jelentősen áttervezték, megerősítették páncélzatát, s ezért még újbóli gerincfektetésre is sor került:

HMS HOOD – 1916 Szept. 1; John Brown hajógyár

HMS ANSON – 1916 Nov. 9; Armstrong Whitworth hajógyár

HMS HOWE – 1916 Okt. 16; Cammel Laird hajógyár

HMS RODNEY – 1916 Okt. 9; Fairfield hajógyár

Hood1
HMS HOOD nem sokkal az építés megkezdése után: a két keresztválaszfal a hátsó géptermeket válaszotta el, mögöttük már a hátsó lőszerraktárak következtek, amelyek áttervezése gondot okozott; a végzetes találat is ezt a részt érte
Hood2
HMS HOOD: az építés már javában előreahaladott, itt a tat felől nézve; jól látható a páncélfedélzet kb 60 fokban lehajló oldala. A későbbi végzetes találat kb.  itt hatolt át

A fegyverzetet mind a 4 hajóhoz megrendelték ekkor, 2 szet-et (1 szet: 8 db 15”/42 Mark I és 4 darab kétcsövű lövegtorony gépi berendezései) a Vickerstől, 1-1-et az Armstrong Whitworth-től és a Coventry Ordnance nevű gyártóktól. A Vickers egyik szetjét békebeli építési tempóval, a másik 3-at lassú tempóval specifikálták.

Az áttervezésnek a DNC nem igazán örült, hiszen az javarészt a páncélvédelem erősítésére szolgált és a design korábbi erősségének számító vízvonal alatti védelemről elterelődött a hangsúly, mivel a plusz tömeg miatt nőtt a merülés, ezáltal a víz alatti célpont és csökkent a tartalék felhajtóerő is.  Jellicoe védelmében azért meg kell említeni, hogy ez a bizonyos vízvonal alatti védelem nagyon újszerűnek számított és élesben még nem bizonyított – ráadásul a friss jütlandi tapasztalatok nem mutatták a csatahajók különösebb sebezhetőségét a vízalatti fegyverekkel szemben.

A torpedóvédő rendszer lényege abban állt, hogy a törsz keresztmetszeti kontúrjába integrált dudort (a korábbi hajókon a dudort utólag építették rá kívülről a törzsre) belül két hosszanti válaszfallal 3 részre osztották és a középső űrt kisátmérőjű (ötöt egy sorban) fém csövekkel töltötték fel. A tesztek és az elmélet szerint ezek a fémcsövek nyelték el a vízvonal alatti robbanás keltette gáz buborék és lökéshullám energiáját. A rendszer papíron körülbelül egy 350kg-os TNT robbenófej hatását tudta kivédeni. Hatásfokban nagyjából az amerikai öt válaszfalas rendszer képességeit hozta (lásd 1. rész), azonban némileg kisebb hely és súly igénnyel, ugyanakkor drágábban és időigényesebben (mind az építéskori installálás mind a későbbi esetleges sérülés esetén való javítás tekintetében).

Hood7
A hiányzó főfegyverzet ellenére már elég közel a kész állapothoz a HMS HOOD: nagyon jól látszanak a torpedóvédő rendszer felső elemének kis betét csövei a kép jobb alsó sarkában

Jó beosztottként a DNC azonban engedelmeskedett, első körben, 1916 augusztusában a fő övpáncélt (203mm, döntött) emelték meg 30cm-rel, cserében a felette lévő lemezsort 76mm-re vékonyították, illetve a fő öv mögött kb 7m-rel egy páncélozott repeszfogó fal került még beépítésre.

Közben a részletes tervezés során kiderült, hogy viszonylag minimális változtatás árán jelentősen meg lehet erősíteni a páncélzatot, úgy, hogy mindössze 1 csómó sebességveszteség várható, a nagyobb tömeg és merülés miatt – ez egyébként hatalmas elismerést érdemel a hajótest alakját tervezők részére.

A vertikális páncélzatban hatalmas ugrás következett, gyakorlatilag a legmodernebb, ROYAL SOVEREIGN osztályú csatahajók szintjére emelte a hajó védettségét az új javaslat.

A következőt változtatták meg:

  • fő övpáncélt 203-ról 305mm-re növelték
  • a felette levő citadella páncélt 152mm-re majd később 180mm-re vastagították
  • végül a felső páncéllemez sort 76mm-ről 127mm-re növelték, mindezt úgy, hogy a 12 fokos dőlésszög megmaradt
  • a barbettákat 229-ről 305mm-re erősítették
  • a horizontális védelmet is megnövelték ugyanekkor, az előfedélzet 45 ill. 25mm-ről 51mm-re
  • a főfedélzet a lőszerraktárak felett 51-ről 76mm-re
  • végül a hátsó fedélzet 37mm-ről 51mm-re módosult
  • a lövegtornyok teteje 127mm-re duzzadt a korábbi 108mm-ről, a homloklemezeket pedig 381mm-re változtatták a korábbi 330mm-ről

 

A megnövelt páncél tömegét semmi más módon nem kompenzálták, tehát a hajó minden korábbi tulajdonsága megmaradt ezért a nettó beépített súly 3000 tonnával növekedett, így a vízkiszorítás elérte a 40.500 tonnát, a sebesség pedig visszaesett 31 csomóra.

Hood4
Egy korábbi állapot, közvetlenül a vízrebocsátás előtt: a törzs oladalán a sötétebb részek nagyon jól mutatják az oldalsó páncélvédelem kiterjedését és rétegeit: a legelől és legalul kezdődő véony rész 305mm, felette kicsit hátrébb a magasabb középső rész 178mm, a barbetták közt kezdődő legfelső szint 127mm vastag volt (itt a lemezek még nem kerültek fel, azt csak a vízretétel után szerelték fel)
Hood5
Ugyanez hátulról, látható a törzs vonalába szépen integrált dudor és a majdna felkerülő páncélzat helye. A hajótest kecses ívei árulkódóak, hogy miért bírta ilyen minimális sebességveszteség mellett a plusz 5000 tonna tömeget

A DNC odáig ment, hogy az ADMIRAL osztályú csatacirkálók helyett alternatív csatahajónak vagy párhuzamosan építendő egységeknek javasolta az új tervet a Controller, azaz a Harmadik Tengeri Lord számára. Utóbbi visszakérdezett, hogy tripla tornyokkal tudná-e módosítani az újdonsült tervet. A DNC három alternatívát is kínált, 4 tripla torony (plusz 2500 tonna), 2 tripla és 2 jelenlegi kétcsövű torony (plusz 1100 tonna) illetve 3 tripla (plusz 900 tonna) variációkban. A fő gondot a megnövekedett lőszerigény és a szűkös (mármint a tripla torony barbettájához képest) vízvonal alatti térfogat jelentette, így mindössze 80 lőszer per csőnek tudtak helyet találni az akkori standard 100 helyett. Mivel a Controller szerint egy csatahajónak inkább több lövegre és jobb páncélzatra volt szüksége a csökkent sebesség ellensúlyozására ezért ezeket a terveket hivatalosan nem is nevezték csatahajóknak és végül nem dolgozták ki részletesen egyiket sem.

A terveket végül 1916 decemberében fogadta el az Admirálisi Stáb, a korábbiakban felvázolt páncélnövelés és minimális egyéb változtatások (pl. még egy vízvonal feletti torpedóvető cső szettet kapott a hajó) mellett, ekkor a vízkiszorítás 41.000 tonnán állt.

Nagyjából ezen a ponton vált külön a HOOD és testvérhajóinak fejlesztése, mivel 1917 februárjában a John Brawn hajógyár parancsot kapott az Admiralitástól a HOOD építésének felgyorsítására minden eszközzel, olyannyira, hogy 1918 novemberére tűzték ki a próbajáratok időpontját. Ezzel egyidőben a másik három gyár azonban utasítást kapott, hogy lassítsák le az építést egészen addig, hogy csak szinten tartsák a már elkészült részeket. Állítólagosan a döntést az indokolta, hogy egy szett fegyverzet állt csak közel az elkészüléshez, illetőleg a tengeralattjáró elhárító és kereskedelmi hajók építéséhez szükség volt minden elérhető kapacitásra (ekkoriban már javában zajlott a korlátlan tengeralattjáró háború).

comparison to Hood
Összehasonlítás a HOOD elkészült és a testvérhajók áttervezett kialakítása közt: jól megfigyelhetőek a különbségek a felépítményben, a másodlagos lövegek elhelyezéséen és a megerősített páncélzatú, ezért némileg más formájú lövegtornyokban is

Érdekes módon azonban a tervezési folyamat nem állt le és további módosításokat javasoltak, amelyeket azonban csak a leállított testvérhajók kaphattak meg, mivel időközben a HOOD építése túlságosan is előrehaladt. A végül el nem készült egységek alapvetően három lényeges ponton különböztek volna a híres-neves elkészült testvérüktől.

Első és legfontosabb, hogy megváltoztatták a lövegtornyok alatt a lövedékek és a kivető töltetek raktározásának sorrendjét. Az összes korábbi brit csatahajón a lövedékeket tárolták az alsó szinten, felettük a kordit zsákokat. Ez azonban találat esetén komoly robbanásveszélyt jelentett, a forró repeszek könnyedén begyújthatták a lőport. Ha az igen vastag falú és ellenálló páncéltörő lövedékeket érte repesz azok közül maximum két-három darab sérült meg és még akkor sem robbantak fel. Logikus volt hát, hogy megcseréljék a sorrendet, és a lőpor kerüljön legalulra, egészen a hajó fenekére. Ez persze felvetette a víz alatti fegyverek (aknák, torpedók) elleni sebezhetőség kérdését. Úgy vélték azonban, hogy a betörő víz lenullázza a robbanás esélyét. Ezt tesztekkel igazolták, amit arányos modelleken végeztek, ahol még a törzs által generált hullámmozgást is figyelembe vették. Először az Y torony alatt nem akarták meglépni a változtatást az igencsak összeszűkülő törzsvonalak miatt aztán később (’18 szeptember) mégis mind a négy toronynál bevezették ezt a változtatást. Ehhez azonban a hajótest kontúrját meg kellett változtatni, a törzs keresztmetszet a korábbi konvexről konkávra módosult a dudorok tetejének átalakítása miatt (hogy az jobban idomuljon az új, megcserélt lőszer-raktár elrendezéshez). Az áttervezés a páncélzat megváltoztatását is magával hozta, a felső övpáncélt a lövegtornyok mellett 180-ról 254mm-re vastagították, az „Y” barbetta alsó részét 51mm-ről 102mm-re, a lőszerraktárak feletti fedélzetet 25-ről 51-re illetve a fő páncélfedélzetek barbetta körüli részét 25 illetve 37mm-ről 76 illetve 102mm-re. A hozzáadott páncéltömeg 258 tonnát tett ki, kompenzációként 258 tonnányi páncélt töröltek az Y barbetta mögötti fedélzetekről, övről és keresztválaszfalakról.

A második érdemi változtatás a fentieknél sokkal látványosabb, a hajók külsejét, kialakítását érintette. A felderítő radarok korszaka előtt az ellenséges hajók menetirányát leggyakrabban az árbocok távolságából tudták felmérni, éppen ezért elég sok brit csatahajón a főárbocot elhagyták, hogy ne legyen referenciapontként használható. Az ADMIRAL típusú egységek nagy hossza miatt a főárboc különösen jó viszonyítási alapot adott, ezért azt közelebb hozták a hídfelépítményhez. Azért, hogy a csónakdaru is használható maradjon az egész struktúrát 180 fokkal elfordították, tehát a daru ezentúl hátrafelé nézett, a tripod támasztó lábai meg előre. A két kémény is jóval közelebb került egymáshoz, a köztük lévő fényszóróállványt felszámolták. Ennél sokkal jelentősebb átalakításnak minősült a hídszerkezet megbontása, a páncélozott parancsnoki tornyot egy az egyben törölték (az admirálisi szinttel együtt), a felépítmény egy szinttel alacsonyabb lett. Az admirális „kárpótlására” kialakítottak egy platformot a tripod tetején, közvetlenül a felső platform alatt. Ezzel az átalakítással mintegy 220 tonnát faragtak le a hajó tömegéből, cserében a reumás admirális lépcsőzhetett 10 métert függőlegesen felfelé.

Végül további apró módosításokat eszközöltek a páncélzaton, a lövegtornyok tetejét 127mm-ről 152mm-re vastagították és a csónakfedélzetet oldalirányban megnyújtották a törzs széléig, hogy a 140mm-es másodlagos lövegek 360 fokos repeszvédelmet kapjanak.

1918 augusztusában a DNC kijelentette, hogy itt az ideje a tervezet további módosításának felfüggesztésére, mivel már idáig is 5000 tonnával emelkedett a vízkiszorítás (41.200 tonna), a merülés meg közel 1 méterrel. Azzal, hogy a legfrissebb fegyver teszteknek és technikai fejleményeknek próbáltak megfeleltetni egy olyan hajóosztályt, amelynek építése érdemben nem haladt előre másfél éve, és alapkoncepciójában kezdett elavulni (mivel szimplán kinőtte a koncepció az eredeti törzs méreteit) egy öszvér megoldást eredményezett.

Hood6
A folyamatos áttervezgetés egyik áldozata látható itt: az építés elején még felkerült az a 140mm-es másodlagos löveg a felépítmény hátsó sarkába
Hood8
Itt azonban már tisztán látszik, hogy le is szerelték, súly kompenzációként, a löveg kilövő nyílásának hátsó felét azonban meghagyták

A fentiek tükrében könnyen megérthető, miért is állították le az addigra már HOWE osztály néven is futó egységek építését 1919 márciusában: sokkal ésszerűbb volt egy teljesen új hajóosztály kialakítása mintsem egy már meglévő tervezet módosítgatása, foltozgatása a végletekig, annak minden korlátaival és költségtúllépéseivel – arról nem is beszélve, hogy a három gyártó is egyre hangosabban panaszkodott az Admiralitásnak a legjobb sólyáikat elfogó félkészen rozsdásodó hajótestek miatt. A névadó HOOD-ra még pár apróbb módosítást és horizontális páncélzat erősítést elkészítettek, az utolsót egészen 1920 októberében, de addigra már olyan készültségi szintet ért el a hajó, hogy minden további módosítás szinte utólagos foltozás jelleget öltött és csak rontotta a hajó egyéb képességeit.

A háború utáni években egyedül az Egyesült Államok tengerészete jelentett méltó ellenfelet a harcedzett RN-nek és mivel a HOWE osztály leállítása azt jelentette, hogy legalább 5 évig nem kerül új nagy hadihajó a HOOD után a flotta állományába ezért megvizsgálták a két RENOWN 4 tornyossá alakításának lehetőségét úgy, hogy kiscsöves kazánokkal építenék át őket. Azonban sem ezt, sem a korábban felsorolt tripla lövegtornyos csatahajó verziók adta fejlesztési irányt nem aknázták ki.

A HOOD képében és a Washingtoni Szerződésnek köszönhetően végül is a RN rendelkezett a legfejlettebb nagy hadihajóval a Nagy Háború utáni évtizedben, egészen a két NELSON osztályú egység elkészültéig. Bizonyos tekintetben a HOOD azonban felülmúlta azokat az egységeket is. Sokszor a HOOD-ot úgy emlegetik, mint egy elavult egységet, holott az áttervezés során megerősített páncélzatának, magas sebességének és még a ’20as években is komoly tűzerőt képviselő főfegyverzetének köszönhetően a RN talán legkomolyabb harcértékű hadihajója volt. A hagyományos, ún. inkrementális páncél elrendezésű nagy hadihajók között a HOOD rendelkezett a legerősebb fedélzetpáncélzattal és legátfogóbb belső repeszpáncélzattal. Végül sajnos ez sem volt elegendő, hogy elkerülje elődei jütlandi sorsát, igaz a végzet nem olyan formán érte, ahogy Beatty elképzelte: a páncéltörő lövedékek egy sokkal modernebb generációjából származó gránát a vertikális védelem összes elemén áthatolva a hátulsó lőszerraktárban robbant. A lőtáv a végzetes találat esetében nem volt nagyobb, mint az Első Háború híres csatájában: d’Eyncourt tehát közelebb járt az igazsághoz.


[1] Egy brit tiszt leírása szerint még a géptermeit ért 50 találat sem lassított volna le egy KAISER osztályú csatahajót, annyira rossul működtek a brit páncéltörő lövedékek

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s