Washingtoni Cseresznyevirágok 1.

Az 1922 februárjában megkötött Washingtoni Flottaszerződés alapjaiban határozta meg az elkövetkezendő 20 év hadihajóinak fejlesztését. Ezen felül átrendezte és konzerválta a flották egymáshoz viszonyított méretét és harcértékét, de ami a legfontosabb, meggátolta egy újabb flottaépítési verseny kialakulását. Ez persze azzal járt, hogy mind az 5 aláíró ország (Nagy-Britannia, Egyesült Államok, Japán, Franciaország, Olaszország) kénytelen volt feladni új, minden eddiginél erősebb csatahajóinak és csatacirkálóinak építését. Hadihajó kedvelő szemmel nézve ezek a páratlan harci óriások igazán különleges és méltóságteljes látványt nyújtottak volna, azonban cseresznyevirág életűnek bizonyultak. Közülük szeretnék bemutatni párat cikksorozatom keretén belül.

A Washingtoni Haditengerészeti Egyezmény -1922.

ZSI4Et3
Leállt a gyártás: 16″/50 Mark 2-es lövegek sora, amelyek az 1916-os amerikai tengerészeti program hajóihoz készültek;a legtöbb partvédő lövegként vagy tartalék állományban került elhelyezésre, hajófedélzetre végül egy darab sem települt

    Az első világégés következtében alapvetően változott a világ vezető tengeri hatalmainak egymáshoz viszonyított pozíciója és persze ezzel együtt a jövőbeli ambícióik is. A konfliktus előtt fennálló, Európa súlypontú erőelosztás a jellemzően az öreg kontinensen dúló háború miatt jelentősen megváltozott.
Nagy-Britannia, bár még mindig az egyes számú hatalomnak számított a tengereken, a háborús megpróbáltatások miatt anyagilag megtépázódott. A felszínen még érvényesült a „Rule Britannia, rule!” látszat, de valójában a vezetők tisztában voltak vele, hogy az 1910-es években produkált csatahajó építési tempót nem fogják tovább bírni, maximum 1-2 évig még. Az ország anyagi tartalékai kimerülőben voltak és egy újabb verseny megnyerésére még a technikai vezető szerepük ellenére sem volt reális esélyük.
Németország vereségével és flottájának internálásával a világ második legerősebb tengerészete, szinte az egyik napról a másikra, egy partvédelmi erőre redukálódott le. Az amúgy igen komoly harcértékű, nagy hajóik java része az antant hatalmak kezébe került, ahol a scapa flowi önelsüllyesztést elkerülő hajók meglehetősen dicstelenül, célhajóként végezték be pályafutásukat. Németország tehát csak jóval később, a ’30-as évek elején került be igazán újra a tengerészeti életbe – akkor viszont ők is szembesültek a címben szereplő egyezmény megszorításaival.
Az 1914-ig viszonylag előkelő helyen tanyázó és a történelem során is erős francia haditengerészet jelentősen lemaradt az élbolyhoz képest, s jellemzően a többiektől 1 generációval lemaradva építette hajóit. Ami még sokkal rosszabb volt, hogy a szárazföldi háború következtében az ország romokban hevert, akárcsak a hadihajó gyártás és a mögötte lévő nehézipari háttér. Legújabb hajóik félkészen hányódtak, szétszórva a különböző kikötőkben, fegyverzetüket jórészt a hadseregnek adták. Az anyagi erőforrások is igencsak megcsappantak.
Olaszország flottája mindig is a Földközi-tengerhez méretezett volt, ennek megfelelően státuszuk nem nagyon változott a háború után, a közép- és keleti medencében még mindig ők voltak az uralkodók, igaz a hajók számát és technikai színvonalát tekintve a konfliktus végére ők is lemaradtak a német és brit kollégákhoz képest.
Az Osztrák-Magyar Monarchia flottájának sorsa, ha lehet, még katasztrofálisabbra sikerült, mint a szövetséges németeké. A háború után gyakorlatilag megszűnt az intézmény, és a tenger-szakasz is, amit őrzött. Limitált kapacitásunk ellenére a leginkább valószínű kihívót, az olasz Regia Marinát tekintve nem kellett szégyenkeznünk sem a hajók technikai színvonalát, sem mennyiségét tekintve, de világszinten az O-M flotta inkább csak egy 2. rangú erőnek minősült már a háború végére.
Európában említésre méltó tengerészettel ezenkívül csak Spanyolország rendelkezett, ők azonban a konfliktusból kimaradtak, és tengerészetüket inkább csak védelmi erőnek szánták. Görögország és Törökország nem épített saját nagy egységet.
Európán kívül Argentína, Brazília és Chile járt hasonló cipőben, ők mind külföldről vásárolták presztízs-csatahajóikat, amikkel leginkább csak egymást ijesztgették.
Ezen felül 3 igazán nagy játékos maradt még a tengereken: Oroszország, Japán és az Egyesült Államok.
A kontinensnyi méretű Orosz birodalom a szárazföldi elkötelezettségei miatt szintén félgőzzel fejlesztette csak a flottáját a ’10-es évek elejétől. Ezen kívül mint mindig, ezúttal is komoly gondot okozott az orosz tengeri kijáratok széttagoltsága, hiszen a tengerészeti erőket így nem tudták koncentrálni. A háború végére a belpolitikai bizonytalanság, az anyagi és ipari források kimerülése miatt a tengerészet egyre rosszabb helyzetbe került, esélyük sem volt valósággá váltani a papíron amúgy igen impozáns csatahajó terveiket.

tumblr_npookr33bC1uoai9lo1_1280
A félkész Tosa csatahajó, lebontásra ítélve, végül célhajóként végezte

    Végül tehát eljutottunk az első háború két igazi győzteséhez (legalábbis tengerészeti szempontból mindenképpen). Japán, akárcsak a mentoruk, Nagy-Britannia, szigetország lévén nem terjeszthette ki uralmát egy erős tengerészet nélkül. Ezt persze a japánok már a 19. század vége felé felismerték és gőzerővel dolgoztak azon, hogy minél előkelőbb helyre tornásszák fel magukat a világ flottáinak rangsorában. A jelentős brit technikai és anyagi segítség hatására ez olyan jól ment, hogy túlzás nélkül mondhatjuk, a felkelő nap országa birtokolta a világ harmadik legerősebb flottája címet az 1910-es évek végére, ráadásul a világon elsőként ők állítottak szolgálatba 406 mm-es csatahajót.

    No de nézzük, kik küzdöttek a dobogó legfelső fokáért. Mint említettem, a háború utáni években Britannia és a birodalom fenntartását szavatoló Royal Navy még viszonylag magabiztosan vezetett a világranglistán, köszönhetően hatalmas számbeli és egyelőre technikai fölényének. Ezen kívül a brit tengerészeti támaszpontok hálózata szinte az egész világra kiterjedt. Az Egyesült Államok viszont az 1900-as évek elejétől elhatározta, hogy partjainak megvédésére és kereskedelmi érdekei érvényesítésére egy óceánjáró csatahajó flottát építenek ki. Ehhez az ipari és az anyagi háttér rendelkezésre is állt, Teddy Roosevelt elnök személyének köszönhetően pedig a politikai támogatás sem volt már akadály. Szépen nőtt is az amerikai flotta, főleg a dreadnoghtokra (csak nagy ágyús csatahajó) való áttérésnek köszönhetően tudtak hatalmasat előre ugrani, hiszen a korábbi csatahajók mind elavulttá váltak – így a történelmi nagy tengerészetek semmivel sem álltak jobban, mint ők. 1918-ra a US Navy csupán a hajók mennyiségét és minőségét tekintve is felkapaszkodott a 3. helyre, a német flotta kiesése után pedig megörökölték a 2. helyet Britannia mögött.
Csakhogy míg Britannia már az erőforrásainak határán járt, s hatalmas flottájának fenntartása is komoly áldozatokat követelt meg, addig a viszonylag újdonsült amerikai tengerészet csak most kezdett el számbelileg igazán megerősödni. Az angol hajók jórésze ráadásul igencsak háborúviselt, elavulófélben lévő egység volt, ezzel szemben az amerikai csatahajók zöme a legmodernebb standardok szerint épült.
Az tisztán látszott, hogy az 1916-os amerikai program, bár nem volt népszerű a civil lakosság körében, egy nagyságrenddel magasabbra helyezte a lécet, mivel 10 darab csatahajó és 6 csatacirkáló építését irányozta elő, amelyek mind legalább 30.000 tonnát nyomtak és kivétel nélkül 16”-es lövegekkel rendelkeztek. Ezzel szemben az angoloknak egyáltalán nem volt 16”-es csatahajójuk és építés alatt is mindössze 4 darab csatacirkálójuk (gyors csatahajójuk) állt –az Admiral osztály-, amelyek koncepciójukban modernebbek voltak egy fokkal amerikai társaiknál azonban tűzerőben elmaradtak tőlük. Ha mindez nem lett volna elég, 1919-ben az amerikaiak újabb programjában a tengerészeti vezetőik már 1000 új hadihajó, köztük 12 csatahajó és 16 csatacirkáló rendeléséről tárgyaltak. Ezen felül a tengerészeti miniszter, Josephus Daniels is elejtett egy olyan megjegyzést, hogy ha Britannia továbbra is uralni akarja a világtengereket, akkor az USA minden brit csatahajó gerincfektetésére két sajáttal fog válaszolni, de ha szükséges mindegyikre öttel. Persze ez a kijelentés igencsak optimista volt, mert ekkora kapacitása még az USA-nak sem volt és erősen kétséges, hogy a Kongresszus megszavazott volna egy ekkora programot. Minden esetre egy dolog világos volt: az USA mindent el fog követni, hogy haditengerészete a legerősebb legyen.
Az angolok ezért csak a még meglévő technikai fölényükben bízhattak és ehhez is nyúltak az új generációs hajóik tervezésekor, de kétséges, hogy ezek a modern hajók hatalmas számbeli hátrányuk mellett mire lettek volna képesek egy esetleges amerikai-angol konfliktusban.

eb5be334ea0209582f7330dbdaa8de5a.jpg
A félkész USS Washington BB-47 csatahajó, szintén lebontásra ítélve, célhajóként végezte

    Szerencsére, vagy a hadihajó kedvelők szerencsétlenségére, azonban az amerikai Harding elnök 1921 nyarán előállt azzal az ötlettel, hogy egy nemzetközi tengerészeti fegyverzetcsökkentési konferenciát hívjanak össze Washingtonba. Érződött elég erősen, hogy az amerikai közvélemény egyre kevésbé lelkes a hatalmas kiadásokkal járó flottaépítés irányában, így logikusnak látszott, hogy a fennálló állapot befagyasztásával egy status quot hozzanak létre. Az angolok persze lelkesen üdvözölték a döntést, hiszen így egy komoly következményekkel járó flottaépítési versenytől menekülhettek meg. Franciaország és Olaszország nem akarta és nem is tudta felvenni a kesztyűt, ezért végső soron nekik is érdekük volt a status quo. Japán volt az egyetlen hatalom, amely némileg kényszerűen egyezett bele a konferenciába, hiszen friss hatalmukat nem tartották még elég konszolidáltnak és sejtették, hogy nem fognak akkora szeletet kapni a tortából, mint a két angolszász hatalom. Persze azt tudni kell, hogy valójában Japán éves nemzeti költségvetésének majd 40%-át felemésztette az időközben megkezdett 8-8-8-as program (8 csatahajó és csatacirkáló 8 év alatt), ezért erősen kétséges, hogy a valóságban végig tudták-e volna vinni.
1921 novemberében tehát összeült az öthatalmi egyezmény néven is ismert konferencia az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Japán, Olaszország és Franciaország részvételével. Oroszországot a belpolitikai helyzetükre tekintettel nem hívták meg, más számottevő nemzetközi tengeri hatalom pedig akkoriban nem volt. Mindjárt a nyitónapon megegyeztek abban, hogy a verseny megállítása érdekében mindenféle új hajó építését meg kell tiltani legalább az elkövetkezendő 10 évre. Ezen felül a még épülő új hajókat is le kell bontani, akárcsak jó néhány régebbi egységet.
A tárgyalások hosszúsága és összetettsége miatt én csak a megegyezés szankcióival és eredményével foglalkoznék, illetve álljon itt egy rövid felsorolás, hogy mely hajók álltak építés alatt és mely egységeket tarthattak meg, illetve kellett lebontani. A Szerződés teljes szövege itt tekinthető meg:

Washingtoni Szerződés teljes szövege

    Az első és legfontosabb korlátozás amit bevezettek, az hogy 1931 december 31.-ig nem fektethetett le egyik aláíró hatalom se új „capital ship” (csatahajó vagy csatacirkáló) gerincet, azaz 10 éves moratóriumot fogadtak. (Ez a pontja a szerződésnek híresült el úgy, hogy battleship holiday – azaz „csatahajó szünet”.) Ez alól kivétel az elöregedő egységek lecserélésre szánt új hajók, illetve bizonyos további kivételek (lásd lent). Továbbá a capital ship-ek és a repülőgép-hordozók össz-tonnatartalmát nemzetenként megszabták, amit nem lehetett túllépni. A capital-shipeknél később a darabszámra való korlátozást is előterjesztettek.
Másodsorban le kellett állítani minden akkor építés alatt álló nagy hadihajót, kivéve az alábbiakban felsoroltakat és le kellett szerelni illetve megsemmisíteni minden korábbi egységet, amely nem szerepel a lenti listán.
Harmadsorban az ezentúl építhető hadihajó kategóriákat vízkiszorítás és fegyverzet minőségi korlátozásnak vetették alá, aminek betartása kötelező volt.
A továbbiakban csak a capital shipekre vonatkozó korlátozásokat sorolom fel, a linken megtekinthető a többi kategóriára vonatkozó felsorolás is.

 

    A Washingtoni Szerződés egyik produktuma a standard vízkiszorítás definiálása volt, ugyanis szükség volt egy közös mércére, amellyel legalább súlyban össze lehetett vetni a különböző tengerészetek különböző szempontjai alapján épített csatahajókat – amelyek helyenként természetesen jelentősen eltérek. A csatahajók esetében a súly egy elég jó általános mérce volt az adott egység harcértékét tekintve, hiszen a páncélos-ágyús hadihajó alapvetően súlykritikus a nehézpáncél és nehézlövegek irdatlan tömege miatt – a tervezéskor ez a vezérelv, szemben például a modern hadihajók térfogat kritikusságával, mivel a rakéták és az elektronika elsősorban helyet igényelnek, nem felhajtóerőt a súly cipelésére.
Annak érdekében, hogy a nagyobb hatótávolsággal rendelkező és éppen ezért több üzemanyagot hordó angolszász hajók magasabb teljes terhelésnél mért tonnatartalmuk miatt ne kerüljenek hátrányba, kitalálták a standard tonna fogalmát – ez is mutatja, hogy az egész szerződés egy angol-amerikai diplomáciai húzás volt, a többiek egy kicsit „eszi-nem eszi, nem kap mást” alapon voltak kénytelenek elfogadni, ami nekik jutott.
A standard vízkiszorítás definíciója: a hajó tengerre és harcra felkészített állapotban mért teljes vízkiszorítása üzemanyagkészlet és tartalék kazánvíz nélkül. Tehát ebbe beletartozott a teljesen felszerelt hajó és a teljes lőszerkészlet, de a folyékony terhek nem.
Minden jövőben építendő csatahajó, legyen az elöregedő hajó pótlására szánt, vagy a 10 éves moratórium után épített új egység, standard vízkiszorítása nem haladhatja meg a 35.000 tonnát. A főfegyverzet kalibere nem haladhatja meg a 406 mm-t (16 hüvelyket). Ez papíron nem tűnik túl behatároló korlátozásnak, azonban ez a két információ a tervezők számára olyan határt állított fel, ami nagyjából definiálta a hajók harcértékét. Mindkét értéket az alapján állapították meg, hogy körülbelül ez volt a jellemző méret az akkori legnagyobb csatahajók közt (csak a japán NAGATO és brit HOOD haladta meg a vízkiszorításra vonatkozó értéket). Az ágyúkaliber limitjéből máris következett egy engedmény, amit Nagy-Britannia kapott, ugyanis Japánnal és az USA-val szemben nekik 381 mm-es (15 hüvelykes) lövegekkel felszerelt hajóik álltak csak szolgálatban. Éppen ezért engedélyezték a 3 amerikai és 1 (később 2) japán egység ellensúlyozására 2 saját 406 mm-es csatahajó építését, de persze a 35.000 standard tonnás vízkiszorításon belül (ez lett a NELSON osztály).
A vízkiszorítási értékekre annyi engedményt tettek mindenkinek, hogy légvédelmi és torpedóvédelmi céllal maximum 3000 tonnával növelhető a már meglévő egységek súlya.
A szerződésben megszabott élettartam 20 év volt minden meglévő és új hajóra, azaz a gerincfektetés után 20 évvel lehetett új egységgel lecserélni a már meglévőt. Pontosan itt jött be a képbe egy másik engedmény, ugyanis a franciáknak és az olaszoknak a minimális kvótájuk kitöltéséhez is be kellett számítani 3 ill. 4 igencsak régi hajójukat, így ők az 1931-es dátum előtt is építhettek 3-3 új egységet.

 

    Következzen itt azoknak a hajóknak a listája a standard tonnatartalmukkal együtt, amelyeket megtarthattak a hatalmak, illetve a listák után összefoglalnám a potenciális cseresznyevirágaikat.

1.\ Egyesült Államok

Név Tonna
Maryland 32,600
California 32,300
Tennessee 32,300
Idaho 32,000
New Mexico 32,000
Mississippi 32,000
Arizona 31,400
Pennsylvania 31,400
Oklahoma 27,500
Nevada 27,500
New York 27,000
Texas 27,000
Arkansas 26,000
Wyoming 26,000
Florida 21,825
Utah 21,825
North Dakota 20,000
Delaware 20,000
Teljes tonnatartalom 500,650

    Ezen felül befejezhették a már közel kész COLORADO és WEST VIRGINIA csatahajókat, mindkettőt 406 mm-es lövegekkel. Ezek átadásakor a lista alján lévő két legkisebb hajót le kellett bontani, így az összesített tonnatartalom 525,850 tonna értékre állt be.

    Az amerikai hajógyárakban ezeken felül ekkor a COLORADO osztály negyedik egysége, a WASHINGTON is már majdnem teljesen elkészült, de az már nem fért bele a keretbe, akármennyire is ragaszkodtak hozzá az admirálisok.
A SOUTH DAKOTA csatahajó osztály 6 egységét, a SOUTH DAKOTA-t, az INDIANA-t, a MASSACHUSETTS-et, a NORTH CAROLINA-t, az IOWA-t és a MONTANA-t a solyákon visszabontották, akárcsak a LEXINGTON csatacirkáló osztály 4 tagját, a CONSTELLATION-t, a CONSTITUTION-t, a RANGER-t és a UNITED STATES-et. Az osztály másik két tagját, a LEXINGTON-t és a SARATOGA-t átalakíthatták repülőgép-hordozóvá az ott érvényes korlátozások betartása mellett.

USABCLexington-1
a USS Lexington CC-1 (vagy USS Constellation CC-4) osztály csatacirkálóinak jellegrajza;fegyverzetük 4 X 2 db 16″/50 Mark 2-es löveg, sebességük 33,5 csomó, vízkiszorításuk 43.500 t
BB-49 South Dakota
a USS South Dakota BB-49 osztályú csatahajók jellegrajza;fegyverzetük 4 X 3 db 16″/50 Mark 2 löveg, sebességük 23,5 csomó, vízkiszorításuk 42,500 t

2.\ Nagy-Britannia

Név Tonna
Royal Sovereign 25,750
Royal Oak 25,750
Revenge 25,750
Resolution 25,750
Ramillies 25,750
Malaya 27,500
Valiant 27,500
Barham 27,500
Queen Elizabeth 27,500
Warspite 27,500
Benbow 25,000
Emperor of India 25,000
Iron Duke 25,000
Marlborough 25,000
Hood 41,200
Renown 26,500
Repulse 26,500
Tiger 28,500
Thunderer 22,500
King George V 23,000
Ajax 23,000
Centurion 23,000
Teljes tonnatartalom 580,450

    Két új 406 mm-es csatahajót építhettek ezen felül (a későbbi RODNEY, NELSON), feltéve, hogy a lista alján lévő 4 hajót lebontják azok elkészültekor, így 558,950 tonnára limitálva a teljes tonnakvótát.
Az Admirális osztály 3 csatacirkálóját, azaz a HOOD testvéreit (ANSON, HOWE, RODNEY) és a még javában tervezés alatt álló, forradalmi G3 és N3 osztály 4-4 egységét leállították, utóbbiak építését el sem kezdték. A G3-as osztály egységeinek feltételezett nevei: INVINCIBLE, INDOMITABLE, INFLEXIBLE, INDEFATIGABLE. Az N3 osztály egységeinek szánt, spekulatív nevek: ST. ANDREW, ST.PATRICK, ST. GEORGE, ST. DAVID. Ezeken felül a capital shipnek ugyan nem besorolható, de mégis csak nagy lövegekkel felszerelt három felderítő cirkálót, a GLORIOUS-t, a COURAGEOUS-t és a FURIOUS-t átalakíthatták repülőgép-hordozóvá.

BB G3 1
a G3 terv alapján építeni kívánt HMS Invincible osztály; fegyverzetük 3 X 3 16″/45 Mark I, sebességük 32 csomó, vízkiszorításuk 48,500 t
BB Design N3
az N3-as terv alapján építendő csatahajók jellegrajza; fegyverzetük 3 X 3 18″/45 Mark II, sebességük 23,5 csomó, vízkiszorításuk 48,000 t

3.\ Japán

Név Tonna (metrikus)
Mutsu 33,800
Nagato 33,800
Hyuga 31,260
Ise 31,260
Yamashiro 30,600
Fuso 30,600
Kirishima 27,500
Haruna 27,500
Hiei 27,500
Kongo 27,500
Teljes tonnatartalom 301,320

    A MUTSU-t eredetileg nem tarthatták volna meg, mivel nem volt teljesen készen, azonban a 406 mm-es csatahajók erőegyensúlyának megtartása érdekében ezt mégis megengedték, illetve a japán küldöttség arra hivatkozott, hogy a hajó gyakorlatilag készen van, illetőleg hogy kisiskolások adomány-gyűjtésén összeszedett pénzből finanszírozták a hajót, és megalázó lenne elveszíteniük. Végül a többiek engedtek, cserébe a listán akkor még szereplő 305mm-es pre-dreadnought egységüktől kellett megválniuk.
Ezen felül a japán hajógyárakban különböző készültéségi fokban levő két csatahajót és 6 csatacirkálót/gyors csatahajót ítéltek halálra. Ezen csatahajók a TOSA és KAGA, a csatacirkálók az AMAGI, AKAGI, TAKAO és ATAGO és ezek gyorscsatahajó változatai az OWARI és a KII. Két további OWARI osztályú egységet (feltételezett neveik KINKO és SHUNKA) és a 13-as tervszámra hallgató, szintén forradalmian újszerű kialakítású gyorscsatahajó osztályt el sem tudták kezdeni.
Annyi engedményt kaptak a japánok is, hogy az AMAGI és AKAGI csatacirkálókat repülőgép-hordozókká alakíthatták (később az 1923-as nagy földrengésben előbbi totálkáros lett még a sólyán állva, így helyét a KAGA vette át a programban).

BB Kii 1925
a KII osztályú gyorsjáratú csatahajók jellegrajza (Az Amagi osztály hasonló, csak két függőleges kéménnyel); fegyverzetük 5 X 2 db 41cm/45 3rd Yr Type löveg, sebességük 30 csomó, vízkiszorításuk 42,600 t
fHTByUI
a Tosa osztály jellegrajza, fegyverzetük 5 X 2 41cm/45 3rd Yr Type, sebességük 26,5 csomó, vízkiszorításuk 40,000 t

4.\ Franciaország

Név Tonna (metrikus)
Bretagne 23,500
Lorraine 23,500
Provance 23,500
Paris 23,500
France 23,500
Jean Bart 23,500
Courbet 23,500
Condorcet 18,900
Diderot 18,900
Voltaire 18,900
Teljes tonnatartalom 221,170

    A lista alján szereplő 3 pre-dreadnought kategóriájú hajó jól mutatja, hogy a franciák a minimális kvótájuk kitöltéséhez sem rendelkeztek elég modern hajóval, ezért is kaptak engedményt az új hajók gerincfektetését illetően. A háború alatt elkezdett 12 darab 340 mm-es löveggel felszerelt, négyágyús lövegtornyokkal rendelkező NORMANDIE osztály 4 egységét, a névadón kívül a GASCOIGNE, a FLANDRÉ, és a BURGOGNE nevű hajókat, le kellett bontani. Az ötödik, legutoljára megkezdett hajót, a BÉARN-t átépíthették hordozóvá. Ezen felül a franciák terveztek 4 megnövelt méretű hajót is, ez a LYON, LILLE, DUQUESNE, TOURVILLE egységekből álló osztály, még mindig 340 mm-es lövegekkel. Végül két csatacirkálót is akartak építeni a Marine Nationale számára, de a háború miatt ezekből sem lett semmi.

446798FranceNormandieClassAsDesigned5
a Normandie osztályú csatahajók jellegrajza;fegyverzetük 3 X 4 340mm/45 Modéle 1912 löveg, sebességük 21 csomó, vízkiszroításuk 25.000 t
323840FranceLyonClassAsDesigned19133
a Lyon osztály jellegrajza, fegyverzetük 4 X 4 340mm/45 Modéle 1912 löveg, sebességük 21 csomó, vízkiszorításuk 29.000 t

5./ Olaszország

Név Tonna (metrikus)
Andrea Doria 22,700
Caio Duilio 22,700
Conte di Cavour 22,500
Giulio Cesare 22,500
Leonardo da Vinci 22,500
Dante Alighieri 19,500
Roma 12,600
Napoli 12,600
Vittorio Emanuele 12,600
Regina Elena 12,600
Teljes tonnatartalom 182,800

    A helyzet itt is hasonlatos volt a franciákéhoz, a kvóta kitöltéséhez kellett 4 pre-dreadnought egység is. Ezek felváltására a háború alatt megkezdték a FRANCESCO CARACCIOLO, FRANCESCO MOROSINI, CRISTOFORO COLOMBO és MARCANTONIO COLONNA nevekre hallgató 380 mm-es lövegekkel felfegyverzett, gyorsjáratú csatahajók építését, amelyek befejezését szintén leállították, bár érdemi munka tulajdonképpen csak a névadó egységen folyt.

BB Caracciolo 1914
a Caracciolo osztályú csatahajók jellegrajza; fegyverzetük 4 X 2 381mm/40 Model 1914 löveg, sebességük 28 csomó, vízkiszorításuk 34.000 t

    Jól látható tehát, hogy a két kisebbik tengerészet jelentősen kisebb méretekkel rendelkezett és szűkös kereteik miatt a listájuk tovább csökkent. A pre-dreadnoughtokat hamarosan kivonták és ami még rosszabb, baleset következtében a franciák elvesztették a FRANCE-t, az olaszok pedig sosem állították teljesen helyre a kikötőben, szintén baleset következtében elsüllyedt LEONARDO DA VINCI-t – ezeket a hajókat egyébként pótolhatták volna. Tehát végső soron a franciák 6, az olaszok 5 hajóval rendelkeztek csak.
A szerződés által engedélyezett tonnatartalom alapvetően meghatározta a tengerészetek egymáshoz viszonyított méretét, innen a híres 5-5-3-1,75-1,75-ös arányszám is, amely papíron 20-18-10-7-7 “capital ship”-et takart (Franciaország és Olaszország nem töltötte ki a kvótát).

 

    Összességében elmondhatjuk, hogy az ágyús-páncélos hadihajó addigra jó 70 éves fejlődési görbéjét alapjaiban roppantotta meg a szerződés, amely a világon az első nemzetközi fegyverzetkorlátozási egyezmény volt – az akkori kor ballisztikus atomrakétáinak számító csatahajót érintette. Persze a felek üdvözölték a megállapodást, hiszen jelentősen lecsökkentek a kiadásaik és az amúgy is előbb utóbb leselejtezésre szánt öreg hajóiktól nem volt nagy szívfájdalom megválni.
A gazdasági világválság csak tovább rontott a hajók helyzetén, így 1930-ban, Londonban újratárgyalták az egyezményt. Az alapelvek maradtak, annyiban módosítottak, hogy a csatahajó-szünetet kitolták még 5 évvel, 1936 december 31.-ig és a főfegyverzet kaliberét lecsökkentették 356 mm-re (14 hüvelykre). Ez utóbbi a britek javaslata volt, annak érdekében, hogy a kaliber eszkalálódást visszafogják és persze nem utolsó sorban mivel ők rendelkeztek a két legmodernebb, legerősebb csatahajóval (NELSON osztály) és az akkor még leggyorsabb csatacirkálóval (HOOD). Elemi érdekükben állt, hogy ezek elsőbbségét a lehető legtovább megőrizzék. Ezen felül ki akarták eszközölni a vízkiszorítási küszöb 25.000 standard tonnára szorítását, sőt tettek javaslatot 17.500 tonnára is! Ez az amerikaiak és a japánok számára is elfogadhatatlannak minősült, hiszen a Csendes-óceáni körülményekhez tervezett hajóikat nem lehetett ilyen kicsire zsugorítani. A korábbi, 35.000 tonnás limit is már a határon mozgott, ha kiegyensúlyozott 406 mm-es csatahajót akartak építeni, amely kellően nagy tűzerejű, védettségű és sebességű is volt. Ezt 25.000 tonnán még a 356 mm-es limit mellett sem lehetett kivitelezni, csak úgy, hogy a fenti hármas valamelyikéből sokat feláldoztak, vagy a 3 kombinációjának mindegyikéből valamennyit: ez egyszerűen azt jelentette volna, hogy az akkori hajók maradtak volna a legerősebbek, és új társaik a technikai újítások ellenére sem rúghattak labdába ellenük.
Londonban a cirkáló kategóriát illetőleg is komoly vita zajlott, és hozzá kell tenni, hogy 1927-ben már volt egy konklúzió nélküli ülés Genovában. Érezni lehetett, hogy az amerikai és angol házi érdekek harca mindkettő, amihez a másik három nációnak asszisztálni kellett.
Londonban egyébként a Szovjetunió is kapott egy arányszámot a tonnatartalom és az össz capital ship-ek számát illetőleg, ez egy 4-es volt (5-5-4-3-1,75-1,75), de ők sem töltötték ki soha az engedélyezett tonnatartalmat – egyébként hivatalosan részt sem vettek a tárgyalásokon.
Az 5 aláíró fél hajóegységeinek aránya változatlan maradt, viszont a hajók számát 15-15-9-6-6-ra redukálták (a britek kivonták a BENBOW-t, a MARLBOROUGH-t, az EMPEROR of INDIA-t és a TIGER-t), amely azt is jelentette egyben, hogy a 3 vezető tengerészetnek 1-1 hajóját demilitarizálni kellett, azaz a főfegyverzet felét és a teljes másodlagos fegyverzetet, az övpáncélt és a hajtóművek felét ki kellett szerelni. Az így megcsonkított egységek az amerikai WYOMING, a brit IRON DUKE és a japán HIEI. Mindhárom egység iskolahajó lett, később a japánok titokban a HIEI-t újra felszerelték, és teljes értékű csatahajóvá modernizálták.
1935-ben aztán ismét összeültek Londonban az újabb hosszabbítást illetően, ekkor azonban már erősen széthúztak az érdekek és végül ez az egész rendszer felbomlásához vezetett. A ’30-as évek elején megkezdett új német, francia illetve olasz egységek hatására a csatahajó-szünetet már nem akarták tovább hosszabbítani, hiszen ezek a modern, jól felszerelt egységek technikailag jelentősen túlhaladták már az addigra igencsak korosodó, jellemzően 1918 előtt épült hajókat. Ami a tonnatartalom korlátozást illeti, azt fel akarták emelni 37.500, illeve 40.000 standard tonnára, de végül is maradtak 35.000-nél, hogy a már épülő hajókat ne befolyásolják hátrányosan. Amit végül is az amerikaiaknak sikerült kijárniuk és a második londoni szerződés egyik kulcspontja volt, hogy a kaliber limitet ismét 406 mm-re növeljék, abban az esetben, ha az időközben a tárgyalásokat megszakító japánok illetve olaszok átlépnék a jelenlegi 356 mm-es limitet a jelenlegi hajóiknál. Persze annak érdekében, hogy ehhez megfelelő méretű hajókat is építhessenek bekerült egy olyan záradék is, hogyha a fenti feltétel bizonyítást nyer akkor a tonnatartalom limit is felugrik 45.000 tonnára – ez a két pont ismert úgy, mint az „eszkalátor-klauzula”. Végül is mindkettőt kihasználták, igaz az angolok mindkét esetben jó példát akarván mutatni, maradtak a kisebb értékeknél, a KING GEORGE osztálynál megtartották a 356mm-es kalibert, a LION osztálynál meg csak 40.000 tonnára növelték a vízkiszorítást. (A japánok egyébként azért vonultak ki, mert paritást akartak a két naggyal, de ezt nem kapták meg.)
Végül aztán 1939-re újra tombolt a fegyverkezési verseny, és mindenki felmondta a megállapodást.

 


Washington hozadékai.

    A szerződés lényegében bebetonozta a britek kiváló pozícióját anélkül, hogy érdemi erőfeszítést kellett volna tenniük e pozíció megtartására. Az amerikaiak egy tollvonással felkerültek a britek mellé a trónra, a japánok elfogadható feltételekkel megúsztak egy költséges fegyverkezést, a két kisebbik európai ország pedig örülhetett, hogy egyáltalán odahívják őket a tárgyalóasztalhoz.
Azonban stratégiai és tengerészeti szempontból nem volt osztatlan siker a szerződés. Noha a kisebb kategóriákat, a cirkálókat és a rombolókat is limitálták, kaliberben és vízkiszorításban egyaránt, itt a mennyiségre nem vonatkozott semmilyen kitétel, így aztán egy korlátozott fegyverkezési verseny kezdődött ezekben a hajótípusokban. Ami még érdekesebb, hogy az első háborúban elég jól szereplő tengeralattjárókra semmilyen korlátozást nem szabtak ki, így aztán azokat mindenki kénye kedve szerint építhette.
Az egyetlen köztes kategória a repülőgép-hordozóké volt, ahol 27.000 standard tonnás egység limit mellett korlátozták a hordozható ágyúkalibert (203mm) és a nemzetenkénti össz-tonnatartalmat is. Erre akkor még leginkább azért volt szükség, hogy megakadályozzák olyan csatahajók és csatacirkálók építését, amelyet hordozónak álcáznak, de belül úgy alakítanak ki, hogy háború esetén ezeket az egységeket könnyedén fel lehessen szerelni lövegtornyokkal és páncélzattal (valójában nem olyan elvetemült ötlet!)
A valóságban egyébként a fentebb említett ex csatacirkálók átalakításának engedélyezésével éppen hogy hatalmas lökést kapott a hordozók fejlődése, hiszen az addigi, leginkább 10.000 tonna körüli lassú és kis harcértékű egységek helyett a kor repülőgépeinek szempontjából támasztott igényeket jócskán meghaladó, agilis hajókat kaptak. Így legalább 10-15 évre biztosítva volt egy szilárd alap (a gépek nagyjából addigra „nőttek fel” ezekhez a behemót hordozókhoz).
Mindez persze a csatahajó fejlődésének elég komoly félbetörését jelentette, hiszen a hordozó képében volt egy olyan opció, ahol a főfegyverzetet, a repülőgépet nem korlátozták, csak a platformot és azt is óriási ráhagyással. A csatahajóknál a 35.000 tonna és a 406 mm 1921-ben technikailag már nem számított kihívásnak, és egy viszonylag alacsonyra tett küszöb volt, ami komolyan visszafogta a tervezőket. Ekkora vízkiszorítást ilyen erős fegyverzettel csak úgy lehetett összehozni, ha vagy a páncélzatból vagy a sebességből jelentősen feladtak – holott a HOOD-dal és a japán AMAGI osztállyal megkezdődött egy összeolvadás, amely során a csatahajó és a csatacirkáló előnyös tulajdonságait ötvözve megszületett a gyorsjáratú csatahajó. Előbbi két osztályt egyébként így is szokás klasszifikálni.

 

    A másik, közvetett hatása a szerződésnek a csatahajók egyfajta mesterséges túlértékelése volt, hiszen igen limitált számuk miatt a stratégák csak akkor merték bevetni ezentúl ezeket az egységeket, ha döntő ütközetről volt szó. Ugyanis a régi, kiöregedő hajók eliminálásával nem maradtak olyan egységek, amelyek esetleges elvesztése nem okozott komoly fejfájást és éppen ezért kockázatosabb küldetésekben is bevethették volna azokat – akárcsak az első háborúban a pre-dreadnoughtokat, és a háború vége felé az első generációs dreadnoughtokat.
Így a ’30-as évek végére a csatahajó egyfajta szent grál lett, amely inkább presztízs értékkel bírt, mintsem valódi harci erővel. No nem az ágyúk gyengesége miatt, hanem mert egyszerűen nem merték bevetni, vagy ha igen akkor is csak az egész csataflottát egyszerre. Ráadásul a kiesett közel 20 évnyi technikai fejlődés és a mesterséges korlátok miatt az új generációs hajók sem azok voltak amik lehettek volna (pl. ha megépül a G3, akkor 1927 körül lehetett volna olyan harcértékű hajója a RN-ek, mint a valóságban kb. az IOWA bő 15 évvel később). Ezzel szemben a hordozók gépei egyre fejlődtek, a fegyvereik egyre nőttek, miközben az agg csatahajókat maximum 3000 tonnányi plusz páncéllal vagy válaszfalakkal szerelhették fel az új fenyegetés ellen.
Végszóként tehát kiemelném, hogy bár a szerződés javaslata alapvetően nem volt rossz, az egész leginkább arra ment ki, hogy a brit-amerikai viszonyt rendezzék és ezt minél olcsóbban és fájdalom mentesebben tegyék.


A LEXINGTON osztályú csatacirkálók.

Az ötlet és az első tervek.

    Az Egyesült Államok Haditengerészetének egyetlen csatacirkáló osztályaként számon tartott LEXINGTON osztály története egészen a Haditengerészeti Akadémia által megtartott 1903-as hadijátékig nyúlik vissza. Ennek során egy csatahajó páncéllal és nagy kaliberű ágyúkkal felszerelt, gyors hadihajót vázoltak fel, amely 4 darab 305 mm-es lövegre támaszkodhatott a csatahajók sorának elővédjeként. A nehéz lövegekre az ellenséges védőkíséret gyors áttörése és a nagyobb hatótávolságú torpedók jelentette fenyegetés miatt mutatkozott szükség. Az még az 1906-os és 1908-as hadijátékok során is vita tárgyát képezte, hogy inkább a páncélzat vagy a fegyverzet rovására növeljék-e a sebességet. Végül az előbbi mellett döntenek, hiszen legalább 25%-os sebességfölény kellett az akkorra már 21 csomós dreadnoughtokat felvonultató csatasorral szemben.
Az 1909-ben épülő WYOMING osztályú csatahajók mintájára el is készítettek 6 vázlattervet – mindegyiknél szembetűnő, hogy hosszú és mély hajótesttel kalkuláltak a nagy sebesség elérésének érdekében. A legrobosztusabb előterv egy 198 méter hosszú, 203 mm-es övpáncélú, 5×2-es lövegelrendezésű egység.

Az egyik előterv, egy 198 méter hosszú, 203 mm-es övpáncélzattal rendelkező, 10 darab 305 mm-es löveggel szerelt csatacirkálóról.
Az egyik előterv, egy 198 méter hosszú, 203 mm-es övpáncélzattal rendelkező, 10 darab 305 mm-es löveggel szerelt csatacirkálóról.

Mindeközben az Egyesült Királyság és Németország lázasan építette saját csatacirkálóit, de amerikai reakciót csak az 1911 januárjában megkezdett japán KONGO váltott ki . A haditengerészeti vezérkar már másnap bejelentette igényét a tervezők felé: 29 csomós sebesség, 30.000 tonna, 8×356 mm és 24×127 mm-es fegyverzet.
A tervezők válasza 1912 júliusára készült el. Minden lehetőséget megvizsgáltak: 26, 29, 32 csomós sebesség, 5-7-8.000 mérföldes hatósugár illetve 203-276-356 mm-es övpáncél, minden elképzelhető kombinációban. Már a legkisebb verzió is 228,6 méter hosszú, 29.300 tonnás testet követelt meg – a spektrum másik végén álló 381 méter hosszú, 79,000 tonnás monstrumról nem is szólva.
Mindez jól mutatta, hogy az amerikai tervezési doktrínáknak megfelelő csatacirkáló (nagy hatótávolság, fix százalékban páncélozott hajóhossz) bizony igen méretes. A fegyverzet minden esetben 8 darab 356 mm-es löveg maradt. A páncélfedélzet kialakítása is figyelemreméltó, hiszen a korhoz képest rendkívül hosszú hajótestnek ez adta a fő hosszanti merevítést. Minél magasabban helyezték el annál hatékonyabban működött, azonban a súlypont problémák elkerülése végett ezt csak úgy tudták megoldani, hogy csak a hajó közepén, ahol a legnagyobb volt az igénybevétel, került a fő fedélzet szintjére, mintegy szögletes teknőshátként. Ezáltal persze a páncélöv is magasra nyúlt, és noha a vastagsága nem számított kiemelkedőnek, a hajók mégis sokkal nagyobb páncélozott felülettel rendelkeztek, mint bármely korabeli csatahajó. A másik komoly problémát a megfelelő hajtóművek beépítése jelentette. A rendkívül hosszú és keskeny törzsre pont ezért mutatkozott szükség, hiszen adott keresztmetszet esetén minél hosszabb a hajótest, annál kisebb a hullámkeltő ellenállása, tehát kisebb hajtóteljesítmény is elég adott sebesség eléréséhez. Ugyanakkor a hajtóműveknek be kellett férni a páncélfedélzet alá, így körülbelül 110.000 LE volt a legnagyobb összteljesítmény, hajócsavaronként egy turbinával kalkulálva.
Az 1914-es flottaépítési programban meg is akartak rendelni két csatacirkálót, de a tengerészet vezetői végül úgy döntöttek, felesleges pénzkidobás ilyen, másodlagos stratégiai jelentőséggel bíró hajókra költeni. A prioritást továbbra is a csatahajók építése jelentette.
1915-re azonban, a világháború hatására, gyökeresen megváltott a helyzet. A Kongresszus „Készültségi kampányának” keretében komoly flottafejlesztésre lehetett számítani. A haditengerészet tervezői most először gondolkodhattak egy kiegyensúlyozott, kis és nagy cirkálókkal is jól felszerelt flottában, s ez nagymértékben eltért a korábbi, meglehetősen egyoldalú csatahajó-központúságtól. Az angol és német csatacirkálók eleddig jól teljesítettek a háborúban, és a Kongresszus is favorizálta ezt a típust. (A neve kevésbé volt agresszív, mint a csatahajóé… Az nem számított, hogy ugyanannyiba vagy éppen többe került.) Éppen ezért az 1916-ra tervezett hatalmas flottaprogram – mellyel végső célkitűzésként 1925-re paritást akartak elérni Nagy-Britanniával- 10 csatahajót és 6 csatacirkálót, illetőleg pótlólag, a jelenlegi csatahajók kiegészítésére még 4 csatacirkálót irányzott elő. A sors iróniája, hogy 1916 június 2.-án szavazott a Ház az 5 éves flottatervről (az addigi legnagyobbról), pont azon a napon, amikor kezdtek befutni az első hírek a Jütlandnál lezajlott ütközetről, ahol 3 brit csatacirkáló is hullámsírba merült. Végül csak az eredetileg tervezett hajókat ratifikálták: az 1917-es pénzügyi évre az első 4 hajót, 1918-ra az 5.-et és 1919-re a 6.-at.

Valahogy így nézett volna ki a 381 méter hosszú, 79 ezer tonnás csatacirkáló.
Valahogy így nézett volna ki a 381 méter hosszú, 79 ezer tonnás csatacirkáló.

Göröngyös úton.

    1915-ben már körvonalazódott a felderítő cirkálókra való hatalmas igény is, hiszen az amerikai flotta rendkívül kiegyensúlyozatlannak számított. A 25-30.000 tonnás dreadnoughtok és a 800-1000 tonnás rombolók között mindössze néhány elavult és lassú páncélos cirkáló állt csak rendelkezésre, amik jó, ha 1,5-2 csomóval voltak gyorsabbak a csatahajóknál. Korábban már rendeltek 3 kísérleti jellegű, nagyon gyors kiscirkálót (CHESTER osztály), de a hadgyakorlatok alkalmával hamar bebizonyosodott, hogy tartósan, és főleg rossz idő esetén, ezek a hajók képtelenek 5 csomós sebességfölényüket megőrizni. A siker érdekében mindenképpen egy nagyméretű, robosztus hajóegység kellett – akár 35 csomós sebességgel.
A hadgyakorlatok, melyeken az ellenséget játszó öreg sorhajók gond nélkül elérték céljukat, szintén bizonyították, egy erős dreadnought flotta nem ér semmit megfelelő felderítés nélkül. A felderítés szerepkörére a legalkalmasabbnak egy nagyon gyors, méretéhez képest szinte túl erősen felfegyverzett, de könnyű páncélzatú hajót láttak alkalmasnak – a ’battle-scout’-ot, azaz a csata-felderítőt. Igazából egy angol mintájú csatacirkálóról volt szó, ezt az elnevezést azért találták ki, hogy megkülönböztessék a korábbi, saját tervezésű, viszonylag jól páncélozott csatacirkáló típustól. Elképesztő mennyiségű munkát öltek ennek megtervezésébe, szinte ontották a különféle verziókat, az 5 ezer tonnás 152 mm-es lövegekkel felszerelt kiscirkálótól egészen az 55.000 tonnás 406 mm-es gyorscsatahajókig.
Az optimálisnak tartott elgondolásban egy 15-17.000 tonnás, maximum 102 mm-es páncélzatú, mindössze 4 darab, 2 lövegtoronyban elhelyezett nehézlöveggel (305-406 mm) felszerelt hajóval számoltak.
A minden létező lehetőséget számításba vevő tanulmányban 150-es tervszámon szerepelt egy közepes csatacirkáló vázlata is. 1915. szeptember 28.-án erre esett a választás, hogy továbbfejlesszék a terveit.

A 150-es előterv.
A 150-es előterv.

Az eredeti formájában 127 mm-es övpáncéllal és 8 darab 356 mm-es löveggel felszerelt, 218.000 LE teljesítmény mellett 32 csomós sebességre képes, 12.000 mérföldes hatótávolságú, 32.000 tonnás hajóról szóló terveket egészen 1916 áprilisáig pihentették, különböző, a háború miatt magasabb prioritást élvező projektek miatt. Ezek után már „1917-es csatacirkálóként” élt tovább a tervezet, már 169-es számmal, ami elsőként emlékeztet a későbbi hajókra.
A 35 csomós végsebesség megtartása érdekében 259 méter hosszúra növelt hajó újabb két 356 mm-es löveget, és a korabeli csatahajók torpedóvédelmi rendszerének csökkentett mélységű változatát kapta meg, melyben 4 hosszanti válaszfalat alkalmaztak. A vízkiszorítás így 37.000 tonnára ugrott, hiába próbálkoztak a két extra löveg beépítésénél a korábbi kétágyús lövegtornyok közül kettő háromágyúsra cserélésével. A súlynövekedés ugyanis zömében a torpedóvédelmi rendszernek volt betudható.

Fantáziarajz a 169-es tervezet hajójáról.
Hivatalos beharangozó, fantáziarajz a 169-es tervezet hajójáról.

A vízkiszorítás elfogadhatatlanul nagynak tűnt. A tervezet már idáig is szűknek és túlterheltnek minősült, amit mi sem példáz jobban, minthogy a tripla lövegtornyok a második és harmadik helyre, azaz belülre kerültek. Az első és a hátsó toronynál ugyanis a hajótest finom, keskeny vonalai miatt egyszerűen nem fért be a tripla tornyok nagyobb átmérőjű barbettája. Radikális súlycsökkentést kellett végrehajtani, de mindezt úgy, hogy ne gyengüljön meg az amúgy is túlzottan igénybe vett törzs, ezért a szerkezeti elemekből nem faraghattak le túl sokat. Sok elgondolást kipróbáltak, például a torpedóvédelmi rendszer válaszfalainak kiépítését és a páncélfedélzet megemelését, ezáltal erősítve a törzset, és 760 tonnára redukálva a korábbi 5200 tonnás többletsúlyt. A torpedóvédelemről azonban nehezen mondhattak le egy, a sebességétől nagyban függő, és a hossza miatt béna kacsaként manőverező, igen drága hajónál. Megpróbálták azt is, hogy az övpáncélzatot szerkezeti elemként építik be, de a különböző szakítószilárdságú acéllemezek illesztési problémái miatt ez sem bizonyult járható útnak. Megvizsgálták az 1912-es terveknél felmerült, középen megemelt fedélzetet is, ezt viszont túl merész ötletnek tűnt elsőként alkalmazni egy ekkora hajónál.
A problémát súlyosbította, hogy a nagy szabad oldalmagasságot (a hajótest víz által nem érintett oldalfelülete) kénytelenek voltak megtartani az orrnál, hiszen rossz időben csak így tudták garantálni a nagy sebességet. Az egyetlen megoldást az előfedélzetes hajótest kialakítás jelentette, így tehát a főfedélzet vonalába a tat barbettái mögött beiktattak egy lépcsőt. A keskeny hajótestbe szorított barbetták maguk is igen komoly tervezési nehézséget okoztak, hiszen a méretes fedélzet kivágások egy kritikus ponton jelentősen gyengítették a törzset.
Májusban két új ötlettel álltak elő a már kicsit izzadságszagú terv megmentésére. Az egyik az, hogy az egyetlen, viszonylag vastag fő páncélfedélzet helyett három vékonyabbat alkalmaznak: az elsőt a legfelső szinten a szerkezeti merevség érdekében, alatta, az övpáncél felső élének síkjában a fő páncélfedélzetet a lövedékek elleni védelemre, végül 3 méterrel a vízvonal felett egy harmadik, repeszfogó páncélfedélzetet.
A másik megoldás sokkal elképesztőbb: a kazánokat egymás fölé, két szintre akarták beépíteni, ezzel csökkentve a gépház hosszát és jobban kihasználva a szűkös helyet. Ilyet azelőtt hadihajón soha nem alkalmaztak, igaz, ugyanebben az időben, az amerikaiaktól teljesen függetlenül, a németek is ugyanezzel kísérleteztek saját csatacirkáló terveiken.

A 169-es csatacirkáló terv hosszmetszeti rajza. Érdemes megfigyelni az első, a középső,és az utolsó kémények alatt közvetlenül elhelyezkedő kazánházakat.
A 169-es csatacirkáló terv hosszmetszeti rajza. Érdemes megfigyelni az első, a középső,és az utolsó kémények alatt közvetlenül elhelyezkedő kazánházakat.

Végül az egyetlen elfogadható megoldásnak (a fenti két újítás mellett) a hajótest 15 méterrel való meghosszabbítása tűnt, így a végsebesség továbbra is maradhatott az elképesztően magas 35 csomó, és a vízkiszorítást is 33.000 tonnán belül tudták tartani. Ami még ennél is jobb volt, hogy a nagyobb hossz miatt a teljesítmény igény 200-ról 180 ezer LE-re esett, amihez azonban még mindig 24 darab, nagy vízcsöves kazán kellett. Éppen ezért elhelyezésük a szűkös testben csak a kétszintes megoldással jöhetett szóba.
Miután végül a turbó-elektromos meghajtás mellett döntöttek (a gőzturbina villamos generátorokat hajt, azokról pedig a hajócsavartengelyekre direktben kapcsolt villanymotorokat táplálnak), a kazánokat egyenként, külön térben, a középen elrendezett generátorok köré helyezhették el. Ezzel a torpedókkal szembeni védelem is jelentősen erősödött. Természetesen így a rendszer hely- és súlyigénye is megnőtt a direkt turbinameghajtáshoz képest, de a korábbi háborús tapasztalatok alapján kitartottak mellette.
A TE meghajtás további előnyei:

    – sokkal gazdaságosabb üzem (a gőzturbina mindig az optimális fordulatszámon üzemelhet),
– a többszintű redundancia (nincs direkt bekötés, bármelyik generátor táplálhatja bármelyik villanymotort),
– az egyszerűbb felépítés (nincs annyi gőzvezeték és nincs szükség több fokozatú turbinákra)
– a valamivel jobb manőverezési képesség (teljes hátrameneti erő, a hajócsavarok azonnal kapcsolhatóak hátramenetbe akár külön is).

    Ráadásul a TE kialakítás miatti többletsúly valójában csak 2-300 tonna volt az 5000 tonna körüli össz-gépsúlyból.
A sok kazán miatt hosszúra nyúló géptermek kitolták a rendkívüli súlykoncentrációt jelentő barbettákat a hajó két végének irányába, tovább növelve a törzsre ható feszítő erőt. Ezen is segített a kétszintes kazánelrendezés, ahol az alsó sort védte az övpáncél és a víz a lövedékektől, a felsőt pedig a pozíciója miatt (ti. a vízvonal és a páncélfedélzet felett álltak) nem érhette közvetlen torpedótalálat. Ennek a megoldásnak köszönhetően megspóroltak annyi súlyt, hogy a 33.000 tonnába belefért a négy válaszfalas torpedóvédelmi rendszer is, így tehát az alsó sor sem volt teljesen védtelen a víz alól. A felső sor körüli szerkezeti kialakítást pedig úgy tervezték, hogy minél több réteg álljon a becsapódó lövedék útjába.
Az elgondolás éles kritikákat váltott ki (nemzetközi szinten is), habár jó magyarázatnak tűnt rá, hogy a kétszintes elrendezés így elosztotta a kazánokat fenyegető lehetséges veszélyeket (alul csak torpedó, felül csak lövedék). Végül azonban, amikor lehetőség nyílt rá, a tervezők örömmel pakolták be mégis az összes gőzfejlesztőt a páncélfedélzet alá.
Tulajdonképpen a hajó ebben a formájában egy igazi, nagyra növesztett „battle-scout” volt, amit 152 mm-es lövedékek ellen páncéloztak, hiszen övpáncélzatát 127 mm-re, a felső szerkezeti fedélzetet 20 – 38 mm, a fő páncélfedélzetet 25-39 mm-re méretezték. Azaz egy igazi papírtigrist terveztek (kb. a brit Renown osztályhoz lehetne hasonlítani), ahol a főlövegek és a barbetták is csak maximum 127-152 mm-es páncélborítást kaptak. A sok kazán ráadásul nem kevesebb, mint 7 kéményt követelt meg. Ezek közül a felső kazánokat kiszolgáló három kémény a középvonalra, az alsókat szellőztető négy kémény, tandem elrendezésben, a hajótest két szélétől pár méterre került.
1916 június 30.-án elfogadták a tervet. A hajók ára egyenként 16.5 millió $-ra rúgott (az „1917-es csatahajó”, a TENNESSEE, 10M-ba került) és -mint már említettük- két nappal később a Ház jóváhagyta 6 hajó építését. A rendeléseket és a sorszámokat (sőt nagy valószínűséggel a neveket is) már ekkor kiosztották.
Érdemes megjegyezni, hogy a hajók végül sem a battlescout, sem pedig a battlecruiser (azaz csatacirkáló) jelzést nem kapták meg, hanem helyettük a CC betűkóddal jelölték őket, ami a Capital Cruiser, azaz a „nagyméretű cirkáló” rövidítése.

Név

Gerincfektetés

Sors

Építő hajógyár

CC-1 USS LEXINGTON

1921 január 08

26,7%-os készültségnél CV-2-nek átépítve

Betlehem Fore River, Quincy

CC-2 USS CONSTELLATION

1920 augusztus 18

22,7%-os készültségnél építését félbehagyták, majd lebontották

Newport News SB&DD Co.

CC-3 USS SARATOGA

1920 szeptember 23

29,4%-os készültségnél CV-3-nak átépítve

New York Shipbuilding

CC-4 USS RANGER

1921 június 23

4%-os készültségnél építését félbehagyták, majd lebontották

Newport News SB&DD Co.

CC-5 USS CONSTITUTION

1920 szeptember 25

13,4%-os készültségnél építését félbehagyták, majd lebontották

Philadelphia Navy Yard

CC-6 USS UNITED STATES

1921 szeptember 25

12%-os készültségnél építését félbehagyták, majd lebontották

Philadelphia Navy Yard

A végső változat.

    A háború miatt azonban az építés nem haladt előre, így a tervezők felhasználhatták az időt a sok sebből vérző tervezet finomítására. 1917 januárjában a haditengerészeti tervezőiroda fegyverzetért felelős részlege előállt az ötlettel: cseréljék le a lövegeket 6 darab 406 mm-esre, abból is a még csak tervezőasztalon lévő 50-es kaliber-hosszúságúakra, hogy a hajók fegyverzete bármely ellenfél számára elrettentést jelentsen, mivel egyetlen találatuk is végzetes sérülést tudna így okozni. Arról nem is szólva, hogy a nagyobb löveg jóval nagyobb lőtávokon is hatásos maradt, és ugyanazt a páncélvastagságot sokkal messzebbről átüthette. A 356 mm-es löveg 18km felett már nem tűnt elég erőteljesnek. Ezzel párhuzamosan a másodlagos fegyverzet 127 mm-eseit is 16 darab 152 mm-esre javasolták lecserélni.
Ennél is sokkal komolyabb előrelépéssel kecsegtetett a kazántechnológiában bekövetkezett fejlődés: 1915-ben a legjobb kazán is csak 557 négyzetméternyi hevítő felülettel rendelkezett, holott a 24 kazánnal számolva is 700-ra lett volna szükség darabonként. 1917 áprilisában már elérhetővé vált a kazánonként 836 m2 hevítő felület is, ráadásul túlhevítéssel kombinálva, ami a teljesítmény további növelését tette lehetővé. Ennek, és némi kazánház átrendezésnek köszönhetően 3,6 méterrel csökkent a géptér hossza, és elég volt már 20 kazán is, amelyek mind elfértek a páncélfedélzet alatt. A hétből öt kémény maradt, a középvonaliak közül a két hátulsót szüntették meg.

Az áttervezett változat.
Az áttervezett változat.

Mivel elegendőnek bizonyult a hajó gépterét és középső részét áttervezni, az új verzió már 1917 májusára készen állt; csakhogy addigra az USA is háborúba lépett, ezért felgyorsultak az események. Bizton számítani lehetett rá, hogy a hajók megépülnek, így a tervezőket felügyelő haditengerészeti hatóság, a General Board, áldását adta a fegyverzet 406 mm-esre cseréléséhez, de 8 löveggel! 1918 júliusra ezt az akadályt is sikerrel vették a konstruktőrök, 1100 tonna súlytöbblet, és 0,3 csomó sebesség elvesztése árán. A másodlagos fegyverzetnek szánt 152 mm-esekből viszont csak 14 darab fért el így.
Ezen a ponton csatlakozott a neves brit hajómérnök, Sir Stanley Goodall is az amerikai tervezőkhöz, aki magával hozta az akkori legmodernebb brit hadihajó, a HOOD csatacirkáló terveit, és a háborús csatacirkáló akciók beszámolóit is. A HOOD – a közhiedelemmel ellentétben – a korabeli hadihajók közt az egyik legerősebb fedélzeti páncélzattal rendelkezett (más téren sem kellett szégyenkeznie); s lényegében egy forradalmian új típus, a gyorsjáratú csatahajó előfutára volt.
Az amerikai tervezőknek volt mit átértékelniük, és természetesen ők is hasonló egységek felvázolásába kezdtek, ahol is párosították a náluk tervezőasztalon lévő legmodernebb csatahajók (SOUTH DAKOTA osztály) fegyverzetét (12×406 mm), egy azok páncélzatánál 10%-kal gyengébb védelemmel (280-305 mm), s egy elég magas, 29 csomós sebességgel. Persze mindez elképesztően nagy hajókat eredményezett, így limitálták a vízkiszorítást 54.500 tonnában, a hosszat pedig 304 méterben. A C és D névre keresztelt előtervek versengtek az A-ként futó SOUTH DAKOTA, és a B-ként szereplő, felturbózott páncélzatú csatacirkáló ellenében, amely 45.000 tonnára hízott. (A páncélövet 229 mm-re növelték, mert ennél vastagabbat nem ütöttek át Jütlandnál)

A Hood ihletésére készült, D jelű gyors csatahajó terv.
A Hood ihletésére készült, D jelű gyors csatahajó terv.

Hosszas mérlegelés, és a különböző tengerészeti részlegek közti viták után végül úgy döntöttek, hogy elvetik a specializált típusnak tartott hatalmas, gyors csatahajó ötletét. Azért specializált, mert méreteik és hatalmas költségeik miatt nem engedhették meg, hogy csak ilyeneket építsenek, bár magas harcértékük az HMS DREADNOUGHT-hoz hasonló revolúciót jelenthetett volna. Ennek eredményeképpen viszont a 15 év alatt gondosan felépített csatahajóflotta egy csapásra elavulttá vált volna.
Ezen felül az ellentábornak igaza volt abban, hogy egy jelentősen kisebb vízkiszorítású, hagyományos csatahajó sokkal erősebb páncélzatot és fegyverzetet kaphatott, amivel könnyedén elsöpörte volna az ilyenfajta egységeket egy flottaütközetben. Az ár jelentette a végső koporsószöget, a legnagyobb, D jelű terv három hajójának árából hét darab, erősített páncélzatú csatacirkálót építhettek volna! Éppen ezért végül maradtak a hagyományos csatahajó-csatacirkáló felállásnál, és a meglévő csatacirkáló tervet fejlesztették még tovább, végleges formájára, amelyet 1919 júniusában kapott meg, immár a B3-as tervszámon.
Lényegében a páncélzatot erősítették meg jelentősen, újabb 1,5 csomós sebesség veszteségért cserébe. A 127 mm-es övpáncél helyét egy 178 mm-es lemezsor vette át, mely 11,5 fokban megdöntve körülbelül egy 229 mm vastag páncélzat ellenálló képességének felelt meg. Ez egyértelműen Goodall és a HOOD hatása volt. A páncélfedélzetek elrendezése megmaradt, csak éppen a vastagságuk növekedett meg. A legfelső fedélzetet 57 mm-re, a fő páncélfedélzetet pedig egységesen 32 mm-re erősítették, egyedül a harmadik, repeszfogó páncélfedélzet vastagsága maradt változatlan. A lövegtornyok és a barbetták védelmét ennél is sokkal komolyabban megerősítették, a tornyok homlokpáncélján 280 mm-re, az oldalakon 152 mm-re és a tetején 127 mm-re.
A hajókon végül az addigra már rendelkezésre álló, 1045 négyzetméteres hevítő felületű kazánokat alkalmazták, összesen már csak 16-ot, így két méretesebb középvonali kéménnyel megoldhatták a füstelvezetést. A hajó elnyerte a végső formáját és vízkiszorítását, amely immáron 42.500 tonnára emelkedett, jó 10.000-rel többre, mint az utolsó, COLORADO osztályú csatahajóké.
Egyedül a szintén papíron maradt kortárs SOUTH DAKOTA osztály szárnyalta ezt túl, ezer tonnával.

Valahogy így néztek volna ki a csatacirkálók elkészülésük után, illetve a második világháború idején.
Valahogy így néztek volna ki a csatacirkálók elkészülésük után, illetve a második világháború idején.

    Sokan végső formájában is hasznavehetetlen fehér elefántnak illetve papírhajóknak tartják a LEXINGTON osztályt; ráadásul az eredeti koncepció, a felderítő szerepkör, 1919-re az egyre fejlődő repülőgépek és a lassacskán megjelenő új hadihajótípus, a repülőgép-hordozó megjelenésével nagyban vesztett jelentőségéből.
Valójában azonban végső formájukban egyáltalán nem számítottak rossz konstrukciónak ezek a hajók, hiszen tűzerejük és igen magas sebességük veszélyes ellenféllé tette volna őket akár a HOOD számára is. Ne felejtsük el, hogy a megbízhatatlan lövedékek miatt Jütlandnál is csak 229 mm volt a legnagyobb átütött páncélvastagság, viszonylag kicsi lőtávolságról. (Később a HOOD esetében is feltehetően a 179 mm-es felső övpáncélon hatolt be a végzetes lövedék.) Az elsüllyedt brit csatacirkálókról is kiderült azóta, hogy az instabil lőportöltetek robbanása, illetve a lőszerraktárak elégtelen tűz- és lángvédelmi felszerelései okozták a katasztrófákat. Hatótávolságban és torpedóvédelmi szempontból a LEXINGTON konstrukció ráadásul messze felülmúlta volna bármelyik megépült vagy papíron maradt csatacirkálót.
Egyszóval az eredeti szerepkörükben tökéletesen megállták volna helyüket, mint a csatahajók számára taktikai felderítést végző hajók; az ellenség kíséretét könnyűszerrel áttörhették, illetve torpedótámadást kezdeményezhettek volna.
A hajók gerincfektetése után csupán 1,5 évig haladt a munka, mielőtt 1922 február 8.-án a Washingtoni Flottaszerződés értelmében felfüggesztették építésüket.
A két legelőrehaladottabb állapotban levő egység a névadó hajó, a USS LEXINGTON (CC-1) és a USS SARATOGA (CC-3) volt, utóbbi már a felsőbb fedélzetszintekig elkészült, sőt a barbettákat is előkészítették a beépítésre. A testvérhajók közül a CONSTELLATION (CC-2) és a CONSTITUTION (CC-5) nevű egységeken haladt érdemben előre a munka, a maradék két hajó, a RANGER (CC-4) és UNITED STATES (CC-6) szinte csak a fenéklemezek és egy-két főbb válaszfal beépítéséig jutott el. A lövegeket és a páncélzat túlnyomó részét azonban már legyártották mindegyik egységhez; előbbieket később fel is használták a partvédelem különböző erődítményeiben, sőt eredetileg az IOWA osztályú csatahajókat is ezekkel tervezték felfegyverezni.

A Saratoga és a Constitution elkészült részei az építés leállításakor.
A Saratoga és a Constitution elkészült részei az építés leállításakor.

Reinkarnáció.

    1918-ban -a sztereotípiákkal ellentétben- már az ágyúklubos admirálisok is javasolták, hogy repülőgép-hordozókkal egészítsék ki a csataflottát, méghozzá nagyméretű és komoly harcértékű egységekkel. Az előírt karakterisztika (35 csomó, 250 méteres hosszúság) meglehetősen közel állt az akkor még tervasztalon lévő csatacirkálóhoz, éppen ezért 1919 márciusában az akkor még 34,800 tonnás, 35 csomós változatot vették a megrendelt két hordozó terveinek alapjául. Akkor még inkább csak a munka meggyorsítása volt fontos, senki sem számított rá, hogy ezek a hajók átalakításra kerülnek.
Az 1920-as és ’21-es pénzügyi évre a Kongresszus nem hagyott jóvá hordozót, és bár 1920 augusztusa előtt nem került sor gerincfektetésre egyik csatacirkálónál sem, 1921 nyarán már gondolkoztak alternatív felhasználásukról. Hosszas vita után (ti. hogy a sok kisebb, 10.000 tonna körüli egység vagy néhány 30.000 tonnás hajó a kifizetődőbb), 1920 novemberében elkészültek az első nagyméretű hordozó tervek.
Akkoriban igen modernnek számított a teljes felépítménysziget és a repülőfedélzetbe épített katapultok. Mivel a méretek és a kialakítás nagyon közel állt a csatacirkálókéhoz, a vezetőség javaslatára adaptálták annak törzs-vonalait.

CV adaptáció a CC törzsre, 1919.
CV adaptáció a CC törzsre, 1919.

Szinte ezzel egy időben készítették elő a Washingtoni Egyezmény konferenciáját és nyilvánvaló volt, hogy a csatacirkálók építésének leállítása terítékre kerül.
Egy teljesen új hordozó 27 millióba került volna, szemben a 22 milliós átalakítással. A legkevésbé előrehaladott RANGER anyagait és költségvetését felhasználva még ennél is többet spórolhattak volna. Végül a ratifikált Egyezmény megkönnyítette a döntést. Két egység hordozóvá alakítását engedélyezték csak, ezért nyilvánvaló volt, hogy a legelőrehaladottabb SARATOGA-ra és LEXINGTON-ra esik a választás. Így megmenthettek valamit a hatalmas pénzekből, amit már idáig a programra költöttek.
A Szerződés értelmében 33.000 tonna lehetett a hordozók vízkiszorítása. Eleinte úgy nézett ki, ez ellehetetleníti a dolgot, de végül az egyik záradék értelmében (lég- és torpedóvédelmi céllal 3000 tonnával növelhetik a meglévő hajók vízkiszorítását a modernizálások során) sikerült megoldani, hogy a hajók komolyabb redukció nélkül beleférjenek a korlátozásba.
A hordozóvá változott csatacirkálók hajótestén szinte semmit nem változtattak, csak az övpáncél magasságát csökkentették; az oldalmagasságot megnövelték úgy, hogy a repülőfedélzet lett az új strukturális elem a korábbi főfedélzet helyett. Ez azt eredményezte, hogy 40 évig ezek voltak az egyedüli, teljesen zárt hangárú amerikai hordozók. A törzs vonala hátul finomabban és hamarább szűkült, mint az eredeti hordozótervé, ezért a hátul kétoldalt elhelyezett lövegtornyokat áthelyezték a hatalmas kémény mögé, amely szintén a jobb oldalra, a felépítménysziget mögé került, de önálló struktúraként. A gigászi füstelvezető e hajók szimbólumává vált.
A fegyverzetet végül 4 darab 203 mm-es ikerlöveg alkotta, amelyeket szintén a Washingtoni Szerződés által kreált 10.000 tonnás, 203 mm-es lövegekkel felszerelt cirkálók ellen tartottak szükségesnek. Másodlagos fegyverzetként a repfedélzet négy sarkán kialakított erkélyeken hármas csoportokban összesen 12 darab, 127 mm-es löveget helyeztek el. Két repülőgép lift került beépítésre a hajótest középvonalán, körülbelül a felépítménnyel párhuzamosan. A repfedélzet az orron követte a hajótest vonalát, hátul meghagyták teljes szélességében, így jóval túllógott mindkét oldalon. A jobb oldalra telepített torony, kémény és lövegtornyok, és a hátul gyorsan szűkülő törzs miatt a hajók alapállapotban jobbra és hátra trimmeltek, elég jelentős mértékben. Éppen ezért a jobb oldali üzemanyagtankokat általában nem töltötték fel, csökkentve ezzel a hatótávolságot.
Eleinte sok kérdőjel merült fel, hogy valóban a két hatalmas ex-csatacirkáló-e a legjobb választás a szűkös össz-tonnatartalomból, amit a szerződés hordozókra engedélyezett; ám a következő évtizedek, főleg a Fleet Problem hadgyakorlatok ékesen bizonyították, hogy igen jól sikerült, robosztus hordozókat kapott a US Navy. (A történet iróniája, hogy a LEXINGTON és a SARATOGA pont azon hajótípus egyik legsikeresebb mintapéldánya lett, amely miatt eredeti szerepkörük erősen megkérdőjelezhetővé vált.)

A Lexington a Panama csatornán.
A Lexington a Panama csatornán.
A Saratoga kémény-galériája, egy közelmúltban előkerült fényképen.
A Saratoga kémény-galériája, egy közelmúltban előkerült fényképen.

    Mindkét egység átalakítása 1927-28-ra készült el, s ezek után egészen a II. Vh-ig szolgálati idejük 95%-át a Csendes-óceáni Flotta tagjaiként töltötték.
Számos repülőgéptípus megfordult a fedélzetükön. Az 1927-1938 közti időszakban a fedélzeti repülőgépek elképesztő fejlődésen mentek keresztül, sokszor évente, kétévente váltották egymást az egyre jobb, erősebb, manőverezhetőbb géptípusok. Ennek két vonzata jelentkezett a hajókra nézve: kezdeti felderítő/támogató szerepkörük egyre inkább kezdett átalakulni támadó-csapásmérő jellegűvé, azaz a hajók harcértéke évről évre nőtt. Másrészről az egyre modernebb, nehezebb gépek által támasztott igényeknek egyre kevésbé feleltek meg e hajók. A zárt, kisméretű hangár, a kicsi és lassú liftek, és az orrnál gyorsan szűkülő fedélzet egyre komolyabb gondot okozott. Ezen felül a 203 mm-es lövegtornyok létjogosultsága a jellemzően erős nehézcirkáló kíséret tükrében egyre több kritikát váltott ki. A rohamléptekben fejlődő zuhanóbombázók ellen viszont égető szükség mutatkozott kisebb kaliberű, de nagy tűzgyorsaságú gépfegyverek felszerelésére – a későbbi amerikai hordozókkal szemben azonban a két óriás nem rendelkezett a repülőfedélzetet körülölelő galériával, így ezek elhelyezésére nem kínálkozott kézenfekvő hely.
1936-ban a LEXINGTON repülőfedélzetét az orrnál egy komoly aládúcolással kiszélesítették, sőt négy erkély is felkerült, kettő az orrnál, kettő a tatnál a repülőfedélzet vonala alatt, később ide gépágyúk kerültek. Ezen felül hasonló céllal beépítettek egy körbefutó folyosót a magas és hosszú kémény magasságának 4/5-énél. A közelmúltban előkerült fényképes bizonyíték szerint ezt a kémény-galériát egy kicsit alacsonyabb szintre felépítve a SARATOGA is megkapta.
További félhüvelykesek kerültek a négy lövegtorony tetejére, de komolyan felmerült ezek teljes eltávolításának ötlete is. Ezek a módosítások közel 2000 tonnával növelték meg a vízkiszorítást.
Nyilvánvaló volt, hogy komolyabb modernizálásra lesz szükség, ha frontvonalbeli hajókként akarják tovább üzemeltetni a két korosodó egységet. Ennek megfelelően kidolgoztak egy komolyabb átalakítást:

     – a repfedélzet kiszélesítése az orron, és meghosszabbítása a tatnál,
– egy nagyméretű dudor (bulge) felszerelése a jobb oldalon a felépítmény ellensúlyozására és a plusz súly miatt elveszett úszóképesség és hatótávolság visszaállítására,
– radar és katapultok felszerelése
– a légvédelmi fegyverzet további növelése.

    A háború közeledtével, 1940-ben aztán mindkét hajót újabb lövegekkel szerelték fel, egyelőre egycsövű, helyi irányítású 76 mm-esekkel, melyek közül négy az erkélyekre került, egy ötödik pedig a felépítmény és a kémény közé. Később aztán fokozatosan lecserélték ezeket az új, négycsövű 28 mm-es gépágyúkra.
A források jelentősen eltérnek a SARATOGA fedélzet kiszélesítésének kérdésében, a legújabb információk tanúsága szerint ’41 augusztusában megkapta az elülső fedélzet kiszélesítést és az ágyúerkélyeket, valamint a repülőfedélzet hátsó meghosszabbítását, galériát a kéménye körül, és még radart is. A legkomolyabb módosításra, a dudor felszerelésére hosszú hetekre lett volna szükség, de a nemzetközi helyzet miatt egyik, komoly harcértékű hordozót sem tudták ennyi ideig nélkülözni.

A Lexington a huszas évek végén.
A Lexington a huszas évek végén.

    1941 december 7.-től a háború alakította a két hajó sorsát. A japán támadás idején a LEXINGTON éppen egy repülőgép szállító akcióból volt visszatérőben Pearl Harbor felé, a SARATOGA pedig San Diego-ban állomásozott.
A LEXINGTON a háború első hónapjaiban részt vett számos portyázó küldetésben, és repülőgép-szállító akcióban, hasznos tapasztalatokat gyűjtve. Áprilisban Pearl Harborban a kapitánya kérésére végül leszerelték a 203 mm-es lövegtornyokat, helyükre 28 mm-es gépágyúk kerültek. A megmaradt félhüvelykeseket 20 mm-es Oerlikon gépágyúkra cserélték, és újakat is telepítettek. Ezen felül egy CXAM légtérfelderítő radart szereltek a kémény tetejére, mely egy füstterelő sapkát is kapott.
A felújítás után a hajó a Csendes-óceán déli térségeiben, főleg Rabaul környékén tevékenykedett. Április végén Fitch admirális vezérletével csatlakozott a Korall-tengeren hajózó YORKTOWN hordozóhoz, hogy megállítsák a japánok előretörését Port Moresby felé. Május 7-8.-án aztán sor került a Korall-tengeri csataként ismert ütközetre, ahol a hajó gépei aktívan részt vettek a SHOHO és SHOKAKU japán hordozók elleni támadásban.
A japánok nyolcadikán bekövetkező ellentámadása a LEXINGTONRA koncentrálódott: két bomba és két torpedótalálat érte. Sérülései nem tűntek súlyosnak. Az orránál ugyan kicsit mélyebben merült a hajó az egyik találattól, de a torpedóvédelmi rendszer összességében jól vizsgázott. Az elülső repülőgép-üzemanyagtartály azonban megrepedt, az illékony repülőbenzin pedig egyfolytában szivárgott, míg végül a benzingőz által megtöltött generátorteremben egy véletlen szikra hatalmas robbanást idézett elő, mely berobbantotta a 127 mm-es lövegek egyik lőszerraktárát is. A robbanássorozat megpecsételte a „Lady Lex” sorsát, melynek végül a PHELPS romboló torpedói adták meg a kegyelemdöfést .

A süllyedőfélben levő, égő Lexington.
A süllyedőfélben levő, égő Lexington.

    A SARATOGA – a „Sister Sara”-, a háború első évének zömét kikötőben töltötte. 1942 január 11.-én, 500 mérföldre Oahu-tól, az I-16-os tengeralattjáró egy torpedója eltalálta a bal oldalán. A híres torpedóvédelmi rendszer ismét jól vizsgázott, a fő válaszfal nem szakadt át.
Ennek ellenére a hajót visszaküldték Bremertonba, ahol a Puget Sound hadihajógyár közel 4 hónapig tartó átépítésnek vetette alá. Jobb oldalon felszereltek rá egy hatalmas méretű dudort (ezzel a SARATOGA lett a második asszimetrikus törzsű amerikai hadihajó; és az első, amely nem fért át a Panama csatornán!), a kémény magasságát egy szinttel lecsökkentették, a felépítményt megnövelték egy nyitott híddal, a főárbocot pedig háromlábúról egy tagúra cserélték. Végre lekerültek a 203 mm-es tornyok és helyüket modern, kettős rendeltetésű 127 mm-es lövegtornyok vették át; a korábbi 12 darab löveget is nyolc ilyen fegyver váltotta. Ezen felül számos új 28 mm-es és 20 mm-es löveg, valamint új radarok kerültek a hajóra. Végeredményben a SARATOGA június 1-jére a US Navy legkomolyabb harcértékű hordozójává vált – a midway-i csatát azonban lekéste pár nappal. Augusztustól részt vett a Salamon-szigetek elleni műveletekben és a Kelet-Salamon-i Csatában, ahol gépei elsüllyesztették a RYUJO hordozót.
Diadalát azonban nem sokáig élvezhette, mert szeptember elején az I-26-os torpedóját nem tudta kikerülni. Ismét bizonyított a többrétű válaszfalrendszer, csak egy kazánház került víz alá; azonban rövidzárlat keletkezett az elektromos meghajtó rendszerben, így a hajó megállni kényszerült. Szerencséjére nem érte újabb támadás és végül saját lábán visszajutott Pearl Harborba, ahol november közepéig kijavították.

Az 1942 januárjában a Saratogát ért torpedótalálat által okozott sérülések metszetrajza és fényképe.
Az 1942 januárjában a Saratogát ért torpedótalálat által okozott sérülések metszetrajza és fényképe.

Ezek után ismét délre vezényelték, ahol a következő 12 hónapban a Salamon-szigeteken az amerikai előrenyomulást támogatta, és egy ideig az egyetlen harcképes amerikai hordozó volt. 1943 novemberében egy briliáns támadást intézett a Rabaulnál összevont japán cirkálók ellen, majd a Gilbert-szigetek elleni akcióban is részt kapott.
Ezután a közel egy éve karbantartás nélkül üzemelő hajót visszavonták egy újabb felújításra, amely 1944 januárjában ért véget. Fegyverzete ekkor érte el végleges formáját: 60 darab 40 mm-es Bofors és 32 darab 20 mm-es Oerlikon gépágyú egészítette ki a 16 darab 127 mm-es légvédelmi löveget. A radarokat és a lifteket is modernizálták. Vízkiszorítása teljes terheléssel ekkorra elérte az 52.000 tonnát is!
Februárban részt vett a Marshall-szigetek inváziójának támogatásában, majd ezután újabb maratoni „kiküldetés” következett az Indiai-óceánra, ahol csatlakozott a Brit Keleti Flottához. A veterán hordozó itt számos kisebb akcióban szerzett tapasztalatokat, és csak 1944 júniusában tért haza egy újabb hajógyári javításra.
Ezek után sokáig Pearl Harbor körül tevékenykedett, ahol az éjszakai repülési műveletek kifejlesztésénél használták. Nagy harcértéke és úttörő szerepe miatt aztán a gyakorlatban is éjszakai támadásokra vetették be, 1945 elején az Iwo Jima elleni akciókban. Február 21.-én kamikaze gépektől összesen 6 találat érte, repülőfedélzete súlyos károkat szenvedett. A hajót még kijavították ugyan, de harci bevetésben többet nem vett részt. 1946-ban a Bikini-atollnál végzett atombomba tesztek egyik fő célponthajójaként végezte, ahol a második kísérlet során közvetlen a hajó alatt robbantott atombomba lökéshulláma végzett vele – roncsai a mai napig ott találhatóak.

Bibliográfia:

    Norman Friedman – US Cruisers, An Illustrated Design History
Norman Friedman – US Carriers, An Illustrated Design History
Norman Friedman – Battleships, Design and Development 1905-1945
Siegfrid Breyer – Schlachtschiffe und Schlachtkreuzer 1905-1970
Robert C. Stern – The Lexington Class Carriers

    Külön köszönet Charles Haberlein úrnak, a US Naval Historical Center kurátorának, aki e-mailben való megkeresésem után lehetővé tette, hogy publikussá váljanak az eredeti tervrajzok.

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s